Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Olvasói levél

2010.02.23

Heti Válasz Szerkesztősége
Budapest, PF: 11
1241
 
 
 
Tisztelt Szerkesztőség!

Nagy érdeklődéssel és örömmel olvastam Fenyvesi Károly Úr, lapjuk első számaiban megjelent, öt részes cikksorozatát a Múltidéző rovatban. Az igazság előbb utóbb kiderül! Ez esetben az igazságnak csak apró morzsái, sajnos az is igen későn. De még mindig vannak államok, melyek kormányai jobbnak vélik eltitkolni azt, amit a második világháború során tettek, illetve tenni elmulasztottak, mintsem, hogy - nem mindig tiszta - politikai játszmáikra fény derüljön.

Hajózástörténeti kutatásaim során sok apró adatot találtam magam is, melyek arra a következtetésre késztettek, hogy néhány, akkor még élő idős tengerészre, illetve volt folyamőrtisztre rákérdezzek a fegyverszüneti tapogatózások és a kiugrási kísérlet dolgait illetően. Egyenes választ csak két személytől kaptam, mégpedig Petneházy Zalán és Thierry Gaszton volt folyamőrtisztektől. Zalán bátyám Hardy keze alatt szolgált a Folyamőrség által megszállt Bácskában, s gyakran látta a fegyvernemi parancsnokot egyik vagy másik őrnaszáddal Titelből belgrádi úti céllal kifutni. Ilyenkor mindig érkezett valaki Budapestről, s Őt kellett továbbítani biztonságos körülmények között. Ottani szolgálatukról úgy nyilatkozott, hogy ők, a Folyamőrség, biztosították Magyarországnak a lélegzethez jutást a megszállást követő nehéz időkben. Itt járhattak ki azok a titkos futárok, akik a cikksorozatban szerepelnek különböző álneveken.

Thierry Gaszton pedig trieszti látogatásomkor, 1990 őszén, mesélte el, hogy két alkalommal is meglátogatta az isztanbuli főkonzulátuson - 1939-46 között - szolgáló Herribert bátyját, s mindkét alkalommal különleges megbízatást is teljesített. Az egyik látogatáson egy amerikai hadihajón is járt. Ugyanitt, a főkonzulátuson szolgált Wampetich Ödön hosszújáratú tengerészkapitány, kinek haza, illetve 1942 október 15-i visszautazását a Kereskedelmi Tengerészet c. lap a társasági hírekben közölte, vélhetően nem ok nélkül. Ez ugyanis nem volt szokásban. Ezek az emberek Horthy legszűkebb bizalmi köréhez tartoztak. Hardy családi kapcsolata miatt, Thierryék úgyszintén békási Békássy Elemér, Wampetich pedig Nándor bátyja révén, ki haditengerésztiszt volt.

Meg kell emlékeznem még a Szeged motorosról, mely a németek igen erős nyomása ellenére sem került hadiszolgálatba, hanem Isztanbulban állomásozott egészen az 1944. év végi nagyjavításáig Földes kapitány, majd annak halála után - 1943 elejétől 1944 végéig Potzner kapitány parancsnoksága alatt. Mindketten igen erős angolbarát szelleműek voltak. Potzner 1940 augusztus közepéig brit bérletben hajózott, az akkor még magyar lobogójú Kelet gőzössel, melyet végül az Atlanti-óceánon süllyesztettek el a németek augusztus 19-én. Őt az ‘50-es években „isztanbuli kém”-ként kezelték, s ez miatt évekig nem hajózhatott be. Nem sokkal később viszont Kossuth-díjat kapott. E hajó, - a Szeged - ottléte is indokolhatta egy-egy személy esetenkénti oda, illetve visszautazását, mintegy szolgálati célból.

Még két személy nevét kell megemlítenem az üggyel kapcsolatban, akik ebben az időben igen sokat utaztak, részben Stockholmba, részben délre, hivatalosan romániai úti céllal. Ők Bornemisza Félix a csepeli kikötő, és Roediger Miklós a DTRT igazgatója. Roediger a román kiugrás során is Bukarestben tartózkodott, s hazamentése csak nagyon sok nehézség árán sikerült. Nem volt véletlen, hogy az ifjabb Horthyval együtt Bornemiszát is elhurcolták a németek, s hogy ugyanakkor Hardy is le lett tartóztatva a Fiume szállóban volt parancsnokságán.

Ezek az apró kis morzsák érzésem szerint összefüggenek a fegyverszüneti tapogatózásokkal, s csak azért nincs bizonyíték a hazai levéltárakban, még a családi emlékek között sem, mert érthetően, saját érdekükben igyekeztek elkerülni az érdekeltek valamennyien, hogy nyom maradhasson tevékenységükről. Nickl Béla 1945 január eleji öngyilkossága is arra vezethető vissza, hogy fentiekről igen sokat tudhatott. Ő mint folyamőr alezredes az I.-es őrnaszádosztály parancsnoka volt.

A cikksorozatban egyedül Lothar Kövess van nevesítve, mint a Jakarandafa álnév tulajdonosa. Igen, Ő kövesházi Kövess Lothár hosszújáratú tengerészkapitány, volt haditengerésztiszt, aki még az ‘50-es években is működtette szállítmányozó és hajóügynöki irodáját, s szintén Horthy bizalmi emberei közül való volt. Valamelyik álnév esetleges tulajdonosa lehet kerekréti Kerekréthy Iván alexandriai DTRT ügyvivő, majd a brit hadüzenet után szállítmányozó, volt tengerész. Vállay Gyula a Magyar Vöröskereszt igazgatója, hosszújáratú tengerészkapitány, ki Horthy menye és a zsidó vezetők között több esetben közvetített.

Sok-sok kutatni való akad még e nagyon fontos téma körül, de sajnos a dokumentumok nem a hazai levéltárakból fognak előkerülni, ahogy azt a cikksorozat is bizonyítja, hanem a másik tárgyaló féltől.