Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mesélj valamit! Nem baj, ha nem igaz. I.

2009.09.21

Veperdi András

Mesélj valamit! Nem baj ha nem igaz.

 

 

Disznótor Réniben

(1978.)

 

          Fáztam. Amúgy sem szeretem a hideg időjárást, de ezt a decemberi nyirkos, szeles hideget, mely ebben az időszakban Réniben, a Duna deltája feletti szovjet folyami kikötőben uralkodni szokott, kifejezetten utáltam. A magamra öltött sok rétegű ruha ellenére a széltől dideregve toporogtam a Somogy felépítménye előtt, és nem kis irigységgel néztem az odalent, a raktárban legalább szélmenetes helyen gubbasztó pufajkába öltözött helybeli rakodókat. A hajó baloldalára kötött folyami TS-bárka fedélzetén két, szintén bundás alak ügyetlenkedett az úszódaru horgáról lelógó teheremelő drótkötelekkel. Azzal kísérleteztek, hogy a kötél öblét egy nagy idomvas köteg egyik vége alá húzzák, de mivel se lehajolni, se a bárka fedélzetére lemászni nem akartak, a dolog sehogy sem akart sikerülni.

          - Látja Chief – szólalt meg mellettem Laci a watchman - , mekkora balf..-ok ezek?

          - Nem először, de azt hiszem nem is utoljára – morogtam rosszkedvűen. Az idő este tizenegy körül járt és már öt órája élveztem ezt a látványt. A hosszú kikötőnek ebben a szektorában dolgozó rakodómunkások képesítése csak a markolók által otthagyott ércek és szén összekaparására terjedt ki. Na azt sem valami nagy elánnal végezték. Az ilyen darabárus rakományok kezeléséhez még csak nem is konyítottak. Az ember azt hinné, hogy némi idő után valamennyi ügyességre szert tettek, de sok-sok hónap óta mindig ugyanezek a „brigádok” jöttek rakodni, és semmit sem fejlődtek. A „szovjet testvérek” ki tudja miért, igen sok bosszúságot okozva, mindig erre a helyre kötöttek ki minket.

          Ekkor hirtelen zajt hallottunk a part felől a kikötőstégként használt ócska uszályról. Vagy négyen tértek vissza a „faluból”. Sanyi, a II. tiszt vezette a népet, az Elek pedig valamit cipelt a vállán.

          - Jó estét mindenkinek! – lépett be a járón Sanyi a búsan lekonyuló bajuszát simogatva. – Meghoztuk a karácsonyi vacsorát – mutatott le a járólépcsőn felfelé induló Elekre, akinek a hátán lógó nagy jutazsák ugrálni kezdett, majd halk visítozást hallottam.

          - Kijózanodtak a dögök! – lihegte az Elek miután felért a dekkre és letette a zsákját. – Pedig jól berúgattuk őket vodkás kenyérrel. Már a kapunál fészkelődni kezdtek, de Sanyi szerencsére lekábította az őrködő banyákat a nagy dumájával, a többiek meg körbevettek és simán bejöttünk.

          Nem semmi, gondoltam, hiszen a kikötőbe csak azt lehetett behozni, amit hivatalosan vásárolt a hajó, és amiről rendben volt a píszmó vagy bumázska. Mindamellett élő állatot be sem engedtek. A fiúk a helybeli ismeretségeket kihasználva szoktak beszerezni ilyen csemegének való dolgokat, mivel a hivatalos helyen csak fagyasztott árut lehetett kapni.

          - Na és milyenek? – kérdeztem.

          - Két szép kis röfi. Nézd! – hajolt le Sanyi és kibontotta a zsák száját. Kisvártatva előhúzott egy mindjobban visítozó világos szőrű malacot.

          - Tényleg szép jószág – mondtam - , na és a másik?

          - Az meg fekete – felelte a zsákban kotorászó Elek. A fogoly malacka megérezte a kissé bizonytalan kezek által felcsillantott reménysugarat, és kiugrott a börtönéből. Az elektrikus hiába kapott utána, a kis fekete ördög diadalmasan vágtatott hátra a fadekken a tat felé.

          - A k … anyádat! – hördült fel Sanyi és utána indult, de a világos szőrű kiszabadult a hóna alól és lehuppanva a kollégája után eredt.

          Erre mind a négy hazatérő nagy ordítozással a malackákat kezdte üldözni. A mozdulataikat látva nyilvánvalóvá vált, miért nem jutott elég vodka a malacok kenyerére. Laci is követte őket, én pedig ott maradtam a járónál. Pár pillanat múlva a felépítményt megkerülő jószágok felbukkantak a túlsó oldalon, és mivel a vaslépcsőn nem volt kedvük lemenni felém rohantak. Mire észbe kaptam már el is suhantak mellettem és megkezdték a második körüket. Az üldözők közül Lacinak volt a legtöbb esze, és az egyik gépésszel visszafordult a túloldalon, hogy két tűz közé vegyék őket. A manőver sikerrel járt és a két kis röfi újra fogságba esett. Ekkor kinyílt a Barba kabinjának egyik ablaka és megjelent a parancsnok álmos és nem kevésbé dühös arca.

          - Mi a fene folyik itt? – kérdezte.

          - Malachajsza, Captain – felelte az odaérkező Sanyi. – Meglógtak a karácsonyi sült malacok, de elkaptuk őket.

          - Tán még citrom is van a szájukban? Na tűnés innen! – ezzel az ablak becsukódott.

          Sanyi elindult hátrafelé majd felment a csónakfedélzetre. A malacfogók követték. Mire odaértem, Laci már majdnem kiürítette az egyik kötéltartó ládát, a gépész pedig ócska rongyokat hozott oda. Az üres ládába azután betették a két malacot és jól betakargatták. Az Elek lement és kisvártatva egy jó nagy darab kenyérrel tért vissza.

          - Na egyetek még, bár erre már nem kaptok piát!

          - Nem is, mert a maradék már a miénk – szólalt meg a gépész és előhúzott a kabátja zsebéből egy üveg Sztolicsnaját és körbekínálta. Még én is meghúztam, bár nem nagyon szerettem az ízét, de most jól jött ebben a hidegben.

 

          Három nappal Karácsony előtt az utolsó emeléseket rakodták a hajóba. A munkások most kivételesen siettek, mert minél hamarább végeznek, annál hamarább mehetnek haza, a műszakot meg így is – úgy is kifizetik nekik. Este nyolc körül Laci jött oda sietve.

          - Chief! Gyorsan! A bócman meg a szakács öli egymást!

          - Mi? Na ne hülyéskedjen? Hiszen jó haverok!

          - De tényleg. Először a malacot akarták levágni, de most már egymást fenyegetik.

          Hátrasiettem a tatfedélzetre és benéztem a konyha hátsó ajtaján. L. a kistermetű de igen széles vállú (valamikor birkózó volt) szakács a konyha kövén hasalt és a fehér szőrű kismalac egészen eltűnt alatta. Csak a visítása, meg L. káromkodása hallatszott. M. a fedélzetmester a legnagyobb késsel a kezében mellette térdelt és akadozó hangon üvöltözött.

          - Menj már odébb! Nem látom azt a dögöt! Nem tudom leszúrni! Ha nem mész innen, akkor beléd szúrok! Te úgyis nagyobb vagy!

          - Te menj inkább a p …ba! Majd én leszúrom! Ez az én dolgom! Ha nem tetszik, akkor téged is leszúrlak!

          - Mi? Engemet, aranyapám! Engem akarsz leszúrni? A barátodat? Hát akkor inkább én!

          - Na látja Chief? – mondta Laci. – Így megy ez.

          - Állj! – ordítottam egy nagyot és beléptem. – M. azonnal állj fel.

          A bócman feltápászkodott és bambán vigyorogva rám nézett. – Mi van Bandikám? Csak nincs valami baj? Hát már elfelejtetted, hogy együtt matrózkodtunk? Mondhatom, nem szép dolog.

          - Add ide azt a kést! – nyújtottam a kezem.

          M. jóságos mosollyal átadta a hatalmas konyhakést és megkérdezte. – Csak nem te akarod leszúrni a disznót?

          - Melyik disznót? A részeget vagy a józant?

          - Hát azt a kis röfit, ott a L. hasa alatt – mutatott imbolyogva a kövön hempergő szakácsra. – Tudod ma van a disznóölés!

          - Nem lesz itt ma semmi! – mondtam mérgesen.

          - De Chief! Hát most csináljuk a disznótort! – dadogta a hasaló szakács. – Le k… k… kell vágni a k… k… két malacot!

          - Ma nem! Adja oda Lacinak! – szóltam rá, mivel láttam alig képes már tartani a vergődő jószágot. – Laci! Vigye vissza a helyére. A disznótor elhalasztva holnapra!

          - Pedig már milyen jól elkezdtük – vigyorgott a bócman. – Tudod minden disznótor azzal kezdődik, hogy pálinkát isznak. Hidd el nem vagyok részeg, csak kissé jó a kedvem.

          - Azt látom. L. maga is keljen fel ha tud, azután menjen a kabinjába! M. te is! A watchman majd rendet csinál. Mi pedig holnap számolunk.

          A két botcsinálta böllér kissé elszomorodott, majd kievickélt a dekkre és elindult.

          - Na komám! Hát te akartál engem leszúrni? – harsogta a bócman.

          - Nem, t… t… téged, csak a malacot, meg esetleg ezt a Chiefet!

          - Azt nem engedem! A Chief régi barátom. Akkor inkább engem döfj szíven!

 

          Másnap reggel hatkor keltem és mire kimentem a dekkre, M. már a konyha hátsó ajtajánál ácsorgott.

          - Jó reggelt Chief – köszönt. – Már készen is vagyunk – mondta ravaszul mosolyogva.

          - Hát én is. De ti mivel vagytok készen?

          - Levágtuk a malacokat. L. már készíti is elő őket a későbbi sütésre.

          - Mikor csináltátok?

          - Már négykor elkezdtük, pont úgy, mint az igazi disznóvágást.

          - Pálinkaivással?

          - Nem, nem. Csak egy gyógysört kaptunk be.

          - Na akkor legalább csak az állatok vére folyt, nem a tiétek.

          Mintegy végszóra megjelent L. a szakács, kezében egy gőzölgő tányérral. - Chief! Megkínálhatom egy kis hagymás sült vérrel? – kérdezte, és igyekezett nagyon szerény, bűnbánó arcot vágni.

          - Köszönöm. – Elvettem a tányért meg egy villát és kértem egy szelet kenyeret. Lepakoltam a csörlő tetejére, majd jóízűen megettem az egészet.

          - Nagyon jó volt L. – adtam vissza az üres tányért a szakácsnak az ajtón keresztül. – Ja még valami. Mi van azzal a szurkálással?

          - Bocsánat Chief, de nagyon el voltam keseredve, hogy elmarad a disznóölés. Nem mondtam én azt komolyan. Tényleg. Tudja, minden igazi disznótor …

          - Állj! Ne folytassa! Tudom. Pálinkával kezdődik. Nos ez, azzal is végződött. Van még belőle?

            - Miből? A vérből?

          - Nem. A pálinkából.

          - Sajnos este már elfogyott.

          - Rendben. Köszi a reggelit.

 

          Karácsony este mindkét szalon asztalán ott díszlett egy pirosra sült malac. L. remekelt. Nagyon finom volt. A Barba kedvéért még citromot is tett a szájukba.

 

 

 

                                          Fényküllők

(1977.)

 

 

            Megtapogattam a rövidnadrágom zsebeit. Minden a helyén volt, cigaretta, öngyújtó, zsebkendő. Felvettem a szófáról a távcsövemet de nem akasztottam a nyakamba, mert nevetségesnek tartottam úgy felmenni a hídra szolgálatba. A távcsövet én vettem magamnak még otthon, ugyanis a hajók távcsövei közül a legtöbb már eléggé elhasználódott, a legjobbat pedig mindig a Parancsnok sajátította ki magának, amihez azután nem illett hozzányúlni. Előfordult már régebben, hogy a maradék közül mindnek elmozdult a prizmája és csomót kötött az ember szemtengelyére, ha mind a két optikáját használta. Másoknak is volt sajátjuk, melyeket viszont a többieknek nem illett használni.

          Kiléptem a kabinomból és a belső lépcsőn felmentem a parancsnoki hídra. A lépcsőfeljáróból közvetlenül a térképszobába nyílt az ajtó. Benyitottam. A kabin légkondicionált klímája után már itt is jóval nagyobb meleg uralkodott. A sötét helyiségben csak a térképasztal feletti szabályozható fényerejű lámpa égett. Az órára néztem. Még tíz perc volt nyolcig, amikor át kellett vennem a szolgálatot.

          - Jó estét! – köszöntem oda a térképasztalra tehénkedő első tisztnek.

          - Neked is - mormolta és egy tompa végű körzővel méregette a távolságokat. – A fene egye meg! – nyögte kissé hangosabban.

          - Mi a baj?

          - Hát csak az, hogy pont a hajnali őrségem végén érkezünk majd meg Al Faohoz a horgonyzóhelyre. Reggeli helyett mehetek horgonyt dobni. Ti meg kényelmesen megreggeliztek, azután jöhet a hajcihő.

          - Nem lehet mindig szerencsés az ember - feleltem és megnéztem a Perzsa-öblöt ábrázoló térképet. A tizenkilenc-harminckor készített helyzetpontot kerestem.

          Délután, a második tiszt őrsége alatt haladtunk át a Hormúzi-szoroson. A jugoszláviai Plocséból tartottunk az iraki Umm Qasr kikötő felé, ugyanis abban az időben még jóban voltunk Szaddam Husszeinnel. A csónakfedélzetről nézegettem a Szoros két oldalán elterülő teljesen kopár vidéket és az járt a fejemben, hogy ide sem jönnék nyaralni. A mozdulatlan levegő szinte sütötte az ember tüdejét és hamar visszavonultam a kabinom hűvösébe.

          A térképen megtaláltam az első tiszt szép kézírásával berajzolt félnyolcas pontot. Már legalább nyolcvan mérfölddel hagytuk magunk mögött a Szorost.

          Kiléptem a teljesen sötét hídra, odabotorkáltam az egyik ablakhoz és a szemeim lassan hozzászoktak a sötéthez. A kormány mögött észrevettem a lelépő és az új kormányos-matrózt, amint a girót[1] nézték. Pali bemondta a robotkormány által tartott útirányt, amit Pista, az én watchmanom[2] megismételt, majd mind a ketten kimentek a baloldali külsőhídra.

          - Na, megcsinálom a nyolcas pontot - hallottam magam mögül az első tiszt hangját.

          Megfordultam és a radar mellé léptem. Láttam ahogy a képernyőn a változtatható mérőkörrel leméri három könnyen beazonosítható földnyelv illetve szigetcsücsök távolságát, azután visszasietett a térképszobába. A ceruzabeles körzővel hamar be is rajzolta a térképre a húszórás helyzetünket, mely egy hajszálnyira a berajzolt rotta[3] mellett jött ki.

          - Hát ez remek. Szinte pontosan a rottán vagyunk - jegyeztem meg.

          - Van néha ilyen - felelte Péter és odaírta mellé az időpontot. – Tehát itt vagyunk, hajót nem látni még a radaron sem. Minden rendben van. – Ezzel aláírta a hajónapló megfelelő rovatát, elmondta az útirányt és cihelődni kezdett.

          Visszamentem a hídra és a távcsövemmel végigpásztáztam a látóhatárt, majd megnéztem a radar képernyőjét is. Valóban semmi.

          - Hát akkor mi megyünk is. További jó őrséget! – szólalt meg a térképszoba függönyét félrehúzva Péter.

          - Jó pihenést!

          Egyedül maradtam a hídon. Pista kint a baloldalon könyökölt a szélterelő lemez mögött és a sötétben csak sejteni lehetett a körvonalait. Szurokfekete éjszaka volt. A Hold még nem kelt fel, felhő egy darab sem. A csillagok halványan pislogtak, ami azt jelentette, hogy némi párásság uralta a légkört. Kimentem a jobboldalra és onnét bámultam a vizet. Tökéletes szélcsendben haladtunk a tükörsima vízen. Ezt neveztük „olajtengernek”. Valóban úgy tűnt, mintha a hajó orrtőkéje valami hatalmas olajtócsát hasított volna ketté. Milyen stílszerű, gondoltam, hogy olajtengerről beszélünk az olajban fürdő sejkségek és országok által közrefogott Perzsa-öböl vízén.

          Rágyújtottam és békésen pöfékelve lestem a szinte észrevehetetlen horizontot. A tenger és az égbolt sötétje ugyanis teljesen összeolvadt és csak a távcsővel tudtam kivenni hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik.

          Megnéztem az órámat. Mindjárt negyedkilenc. Meg kell csinálnom a következő pontot. A harmadik tiszttől minden parancsnok elvárta, hogy ha lehetősége van rá, akkor negyedóránként csináljon helyzet-meghatározást. A többi tiszt félóránként csinálta.

          Odamentem a radarhoz és az első tiszthez hasonlóan én is lemértem az adott távolságokat, majd berajzoltam a helyzetünket a térképre. Már éppen az időpontot írtam a kis ceruzás háromszög mellé amikor Pista beszólt az ajtón.

          - Valami köd jön Sior[4]

          - A fenébe! Itt? Nyáron? – és kirobogtam a külső hídra.

          - Ott elől, kissé jobbra húsz fokban, - mutatta Pista.

          - Tényleg van ott valami halvány derengés - mondtam és a szemeimhez kaptam a távcsövemet. Ezüstös halvány fényt láttam, de még megbecsülni sem lehetett a távolságát. Éppen indulni akartam a telefonhoz, hogy leszóljak a Parancsnoknak, hiszen ha beködöl és lecsökken a láthatóság, akkor itt a helye a hídon, amikor az ezüstös derengés hirtelen felerősödött és kiderült, hogy a víz felszínén van és nem is túl messze.

          - A kurva életbe! Mi ez? – szólalt meg Pista mellettem. – Fogjam kézbe a kormányt?

          - Még ne! Várjuk meg mi lesz ebből.

          Az ezüstös fény jobbra előttünk hideg zöldes-fehéres színre váltott, azután már mellettünk is kigyúlt.

          - Nézd csak! Most már csíkos lett!

          Valóban. A fény az útirányukra merőleges széles sávokká vált és lüktetni kezdett. Nem telt bele egy perc és a párhuzamos sávokból öt-hat óriási több száz méteres átmérőjű koncentrikus kör alakult ki és tovább pulzált. Szájtátva bámultuk a furcsa jelenséget. A körök nemsokára újabb alakzatot vettek fel és pont olyanok voltak akár egy hatalmas kocsikerék. A középpontjaikból küllőszerű sugarak nyúltak ki a kerületükhöz és az óramutató járásával ellentétes irányban forogni kezdtek.

          - Hát ez fantasztikus!

          A forgás egyre gyorsult és a „küllők” végei elhajlottak, mintha ott valami sűrűbb közegben mozogtak volna. Beszaladtam a hídra a telefonhoz és felcsörgettem a Parancsnokot.

          - Mi a helyzet? – kérdezte.

          - Nagyon érdekes természeti jelenséget látunk Captain. Fénykerekeket a vízen.

          - Megyek - hangzott a rövid válasz.

          A Captain pár másodperc múlva már ott állt a külső hídon.

          - Ott van! – mutattam ki jobbra a vízre, ahol még forogtak az elhajló küllőjű fénykerekek. Örültem, hogy még idejében felért és látta, mert a jelenség néhány másodperc múlva elenyészett.

          - Mi lehetett ez? – töprengett.

          - Fogalmam sincs Captain - válaszoltam, majd elmeséltem az egészet, hogyan kezdődött és ahogyan az alakját változtatta.

          Hirtelen újból ezüstös derengést láttunk felsejleni jobbra előttünk.

          - Nézze Captain! Minden kezdődik elölről.

          A jelenség pontosan ugyanabban sorrendben játszódott le mint az előbb.

          - Ilyenről még nem hallottam - jegyezte meg a Parancsnok. – Mindenesetre nagyon érdekes.

          - Beírjam a hajónaplóba? – kérdeztem.

          - Á, nem kell.

          A jelenség elenyészett, de később még egyszer megismétlődött. A Parancsnok várt még egy kicsit, majd elköszönt és lement.

          Mondanom sem kell egészen az őrség végéig ezen a dolgon rágódtunk Pistával, de nem jutottunk semmire.

          Tíz perccel éjfél előtt kinyílt a térképszoba hátsó ajtaja. Dzsozi a második tiszt lépett be és görnyedten szidta a bulgárokat.

          - Na mi az? Már megint beverted a fejed? – érdeklődtem a majdnem két méter magasságú embertől.

          - A fene egye meg, hogy ilyen alacsonyra csinálták a hidat azok a lököttek. Úgy látszik az építés közben itt jöttek rá, hogy az alsóbb szinteken már majdnem elhasználták a felépítmény teljes magasságát és ez a szint már jóval alacsonyabb lett. Már megint lefejeltem az egyik lámpaburát. Na amúgy mi újság?

          - El sem hiszed. Olyat láttunk, amit nem sokan láttak még a világon.

          - Na ne hülyéskedj!

          - De tényleg. Fénykerekeket a vízen - feleltem és elmeséltem neki a dolgot.

          Dzsozi hümmögve hallgatta, de éreztem nem túlzottan érdekli. Gyorsan átadtam a helyzetpontot, meg amit kell, majd elköszöntem és lementem a kabinomba. A gyors zuhanyozás után még sokáig nem tudtam elaludni, mert állandóan a fényküllők jártak az eszemben.

 

 

          Majd egy év telt el, amikor a Nautical Magazine című angol folyóiratban olvastam, hogy már korábban is megfigyeltek ilyen fénykerekeket a Malakka-szorosban és az Arab-tenger északi részén. A mi pozíciónkhoz ez utóbbi esett közelebb. Magyarázattal azonban nem tudtak szolgálni. Két-három év múltán itthon az Élet és Tudományban találtam egy cikket, ha jól emlékszem egy Héderváry nevű tudós írta. A föld elektromos jelenségeiről szólt és többek között említést tett a fénykerekekről is, de teljesen ő sem tudta megmagyarázni ennek a természeti jelenségnek a kiváltó okait. Azóta eltelt már vagy huszonöt év és nincs kizárva, hogy a tudomány ezen a téren is nagyot fejlődött és többet tudnak ezekről a dolgokról. Mindenesetre örülök, hogy az UFO hívők nem értesültek a dologról.



[1] Giró = pörgettyűs tájoló

[2] Watchman = figyelő matróz, ügyeletes matróz, őr

[3] Rotta = útvonal

[4] A magyar tengerhajózásnál a tisztek régies (olasz eredetű) megszólítása.

 

,,,LAKU NOCS

(1977)

 

     Mirko bácsi (az embernek húsz és harminc között a hatvan körüliek mind bácsik) tehetetlenül tárta szét inas karjait.

     - Nye igyot! – kiáltott fel a raktárból a fedélzeten álló első tisztünknek.

     - Persze, hogy nye igyot! Jebali az egész sort! Bogati ….! – harsogta vissza Péter, nem éppen dicsérő horvát szavakat keverve a magyarhoz.

     A lapos, sötétzöld faládák már megtöltötték a IV-es raktár háromnegyed részét, de az egyik felső sor szélénél, a hajó oldallemezei mellett majdnem egy ládányi hézag tátongott. A rakodómunkások már kimentek a partra és a kantin felé ballagtak a kikötőn átfújó friss április szélben. Ebédszünet. Csak az öreg ácsmester maradt lent a raktárban és deszkahulladékokat tömködött a ládák közötti hézagokba, nehogy azok később, a hullámok hatására meginduljanak.

     A bőséges ebédtől feszülő hassal békésen készülődtem leváltani az első tisztet. Kinéztem a partra. A tehervagonok között csak a fegyveres őrt láttam a sudárnövésű tűzoltóval beszélgetni, aki a ködvágóját hetykén félrevágva gesztikulált a katonának, de a szavait elsodorta a hegyek felől lezúduló szél. Egy órányi nyugalom, állapítottam meg elégedetten, és addig nem kell a rakodókkal veszekedni. Odaléptem a raktárnyílás szélén könyöklő Péterhez.

     - Átveszem. Hol a számlálófüzet? Mennyit raktak be eddig?

     - Nézd azt a vén bakkecskét! – hördült fel az első tiszt, meg sem hallva amit kérdeztem. – Lazán rakták be azt az egész sort, most meg át akar verni, hogy nem fér be oda még egy láda! Ugorj le a watchmannal (ügyeletes matrózzal) és feszegessétek odébb azt a párat, hogy az is beférjen!

     „A fene egye meg!” gondoltam elkeseredve. „A rakodókat, az öreget, de legfőképpen Pétert! Oda az egy órai nyugalmam! Ráadásul milyen nehéz teli hassal lemászni!”

     - Oké! Megyek - feleltem. - Jó étvágyat.

     - Köszi! - mondta és eltűnt a felépítmény ajtajában.

     Odaintettem a járónál támaszkodó Palinak. – Gyere! Lemegyünk a négyesbe - majd leereszkedtem a búvónyíláson.

     Odalent Mirko bácsi éppen a felmászáshoz készülődött. A vitatott hézagot addigra már teleszórta mindenféle deszkadarabbal és laposakat pislogva kotorászott a szerszámos zsákjában.

     - Csekáj máló! Ovaj nye dobro! (Várj egy kicsit! Ez nem jó!)

     - Za sto? (Miért?)

     - Na idefigyelj öreg! Ovaj nye dobro. Maló radu i budet dobro. (Kis munka és jó lesz.)

     - Nye igyot! – védekezett Mirko.

     - Igyot, igyot, csak odébb kell lökni néhány ládát és az is befér.

     Pali a matróz már fel is kapott egy hosszabb deszkát és nekiláttunk egyenként odébb feszegetni a sort. Az öreg hunyorogva figyelt, majd amikor az utolsó hézag eléggé kitágult, sietve becsúsztatta a kb. 50 kg-os ládát.

     - Na látod, hogy igyot! – csapott a vállára Pali.

     Mirko felszisszent, majd szürkéskék szemeit felemelve megszólalt.

     - Dobro, dobro. Ti dolgoz kicsi, én sok. Én fárad.

     - Mirko bácsi! Te tudsz magyarul?

     - Kicsi tudom. Po máló.

     - Hol tanultad?

     - Dolgoz velem kevés magyar. Régen. Luka Rijeka.

     - Aha, értem. És hol laksz?

     - Most itt, Dalmácija - és ezzel felfelé kezdett mászni a vaslétrán.

     Követtük. A fedélzeten körülnézve észrevette a tűzoltót, aki ezalatt feljött a járón. Odament és visszakérte tőle az öngyújtóját meg a cigarettáját, melyeket a robbanás- és tűzveszélyes rakomány miatt a hajóra lépés előtt le kellett adniuk. A sötétszürke egyenruhás, jó negyvenes férfi mondott neki valamit, majd előhúzta a kért holmikat egy zsákocskából.

     - Hvala (Köszönöm), - vette át az öreg, azután elköszönt tőle, – Dovizsgyényija Ilja, - és lement a partra.

     A tűzoltó intett és az eget kezdte fürkészni. A kopár hegyek felől szürkés felhők gomolyogtak. Egy darabig a hasas dunyhákhoz hasonlító felhőket bámulta, majd megszólalt. Nem értettem mit akar mondani, mire lassabban, tagoltan elismételte és mutogatott hozzá.

     - Budet kisa. Imam kisa, nemam radu. (Eső lesz. Ha esik, nincs munka.)

     - Áhá! Razumim. Értem.

     Boldog mosoly ült ki Ilja arcára. – Razumis? Dobroje.

     A tűzoltónak igaza lett. Még le sem telt az ebédszünet és máris zuhogott. Alig tudtuk a csörlővel idejében berántani a raktár fedelét. A hideg szél ferdén verte az esőt a felépítmény homlokfalára, én pedig a folyosóra behúzódva figyeltem az egy óra után visszatérő rakodómunkásokat. Lassan, ráérősen csoszogtak a sártengerré vált rakparton. Nem siettek hiszen tudták ilyen időben nem dolgozhatnak. Így a napi keresetük ugyan valamivel kevesebb lesz, de nem mérgelődtek, hiszen a veszélyességi pótlék szépen megnyomta a bérüket. Betelepedtek a tallyman kabinba és egy darabig ott hangoskodtak, majd hirtelen felkerekedtek. A fedélzeten elkaptam az öreg Mirkot.

     - Mirko bácsi! Vége? Danas nema jos radu?

     - Igen, igen. Ma nem dolgoz több. Finis.

     - Hvala. Dovizsgyényija.

     - Zsgyényija.

     Vacsora után Péter bejött a kabinomba. Normális utcai ruha feszült kissé hízásnak indult termetén.

     - Nem jössz ki a faluba? – érdeklődött. – Bedobunk egy-két sört és megnézünk valami mozit.

     Hm. Nem rossz! Ebben az időben és ebben a kikötőben nem is lehetne jobb programot csinálni. Mozi ugyan csak egy van, az is a hadsereg kultúrházában. Egy éve ott láttam a „Pokoli tornyot”.

     - Oké! Menjünk! – Felkaptam az orkándzsekimet, pénzt raktam a zsebembe és készen is voltam.

     - Így jössz?

     - Így hát. Én csak Harmadik vagyok, nem Első. Neked kell tekintélyt tartanod.

     - Na menj a fenébe!

     - Ne inkább a moziba?

     Az eső már éppen csak szemerkélt. A szűk öblöt szegélyező kopár sziklák nedvesen csillogtak a városka odaszűrődő fényében. Átbotorkáltunk a vasúti síneken és hamarosan a kapuhoz értünk. Az őrnek felmutattuk a partra lépési engedélyeinket, aki unottan intett, mire eltocsogtunk mellette a gödröcskékben felgyülemlett pocsolyák vöröses-barnás vizében. Jobbról a II. Világháborúban híressé vált folyócska torkolata felől tömény halszagot sodort felénk a szél.

     - Bejöttek a halászok - jegyezte meg az Első, csak hogy mondjon valamit.

     Ritkásan épült panelházak között ballagtunk a település központja felé. A nedves, félhomályos utcákon alig járt valaki és valamiféle kitaszítottság érzés kerített a hatalmába. Jól ismertem ezt a hangulatot, mely nagy rokonságban állt a kivert kutya kedélyállapotával. Ilyenkor oda kell menni ahol sokan vannak, és az egyik ilyen legjobb hely a kocsma. Nem kellett sokat mennünk.

     - Ez megfelelne - mutattam egy csillogó-villogó, csupa acél és üveg épület földszintjén lévő, lilás Bar feliratra.

     - Hát persze. Menjünk be - felelt Péter és megtermett alakja az ajtó irányába lódult. Szerettem ha ő megy be elsőnek, mert sohasem lehet tudni … Egyszer Indiában …

     A hangzatos Bar felirat egy közepes színvonalú kocsmát takart. Ismertük, hiszen sörözgettünk itt már korábban is, de a máskor tiszta kövezetét most vastag sár borította. A füst, mint rendesen, félhomályba burkolta a zsúfolásig megtelt és amúgy sem világos helyiséget.

     - Hát itt csak sörös ló módjára fogunk iszogatni - szóltam a társamhoz, amikor észrevettem a kék munkásköpenyében az egyik asztal mellett üldögélő Mirko bácsit. Az öreg is meglátott bennünket és valószínűleg megszánta a tipródásunkat.

     - Dozsgyi ovde! (Gyere ide!) Ti kettő - integetett élénken és odébb húzódott a kemény fapadon. Az asztalka túlsó oldalán ült Ilja, a tagbaszakadt tűzoltó egy mellette szinte törpének ható húsz év alatti suhanc társaságában. Ő is vigyorogva bólogatott.

     - Dobri vecse! – köszöntünk és letelepedtünk az öreg mellé.

     - Pivó? – kérdezte Péter a többiektől, ugyanis látta az asztalon katonás rendben összetologatott sörösüvegeket.

     - Ne treba! (Nem kell!) Io pagare! (Én fizetni!) – csapott önérzetesen mellére a tűzoltó. – Razumis?

     - Nem, nem, - állt fel Péter és a pulthoz indult.

     Ilja dühös káromkodásba tört ki. Láthatóan nem tetszett neki, hogy mi akarjuk meghívni őket és rémesen forgatni kezdte az alkoholtól már kissé ködös szemeit. Mirko csitítgatta, de nem sokra ment vele. Végül nekem kezdett el magyarázni szerbül és olaszul. Nem értettem belőle semmit, csak a picskukat meg a matyeriket. Meglepő fordulattal fejezte be a mondókáját. – Kurva madjarszka! – harsogta.

     - Te meg kurac szerb! (F… szerb) – vágtam vissza kissé meggondolatlanul és vártam hogy hatalmas mancsa felém lendüljön az asztal felett. Ehelyett meghökkenve bámult rám. Észrevettem, hogy Péter már visszafelé igyekszik a sörökkel és ettől felbátorodtam.

     - Ti kurac! Ne bojsza! (Ne félj!) Ti budet pagare! (Te fogsz fizetni!) Puno raz! Molto volta! (Sokszor, sokszor) Jebenti! (B…. meg!) – szedtem össze az általam ismert teljes repertoárt.

     A tűzoltó hangosan felröhögött. A mellette ülő fiú is felengedett, Mirko pedig megbökte a karom.

     - Dobroje. Te jól beszél. Ez pozsarnyik, nem tudom magyar hogy mond …

     - Tűzoltó, - vágtam közbe.

     - Ez tuz…olto jó fiú. Nem bánt. Akar fizet.

     Péter lerakta az üvegeket az asztalra és mindenki megfogta a magáét.

     Mirko bácsi magasba emelte a sörét. – Egesz ….segesed, egeszsegg … Na zdravó!

     - Zdrávo! – zúgtuk utána és meghúztuk az üvegeket.

     A hangulat békésebbé vált és csendesen iszogattunk a hatalmas zsivajban.

     Az Első odafordult Mirkohoz. – Mit gondolsz Mirko bácsi? Holnap is lesz eső? Budet kisa?

     Az öreg elhúzta a száját. – Nema, nema. Nem eső. Szutra nem. Lesz vége nocs (éjjel).

     - Jól beszélsz magyarul, - folytatta Péter. – Volt a családban valaki magyar?

     - Nem, nem. Én hrvatszki. Dolgoz mellett magyarok. Régen. Tudom kicsi magyar, italiano, dajcs, inglis. Ez tuz…olto, Ilja szerbszki, beszél még kicsi italiano.

     - Hát ő? – intettem a fiú felé.

     - Ő Bozsó. Muszlim. Tudod, Allah, Allah! – és az öreg ültében a mohamedánok imádkozását kezdte utánozni. A srác megértette, hogy róla van szó, elmosolyodott. – Bozsó beszél szamo (csak) szerb. Jó barát. Ő iszto (is) dolgoz luka (kikötő).

     - Mind itt laktok? – vettem át a kérdezősködést.

     - Nem, szamo én. Ilja él jedno kicsi szelo, - és mondott egy ismeretlen, sok mássalhangzós falunevet. – Ez van Szerbija. Messze. Ő dolgoz itt húsz nap, poszle megy haza tíz nap. Itt él én kucsa (ház).

     A tűzoltó erősen figyelte az öreget. Amikor az befejezte átvette a szót és többször megismételte a faluja nevét, majd hosszas magyarázatba fogott. Nem sokat értettünk belőle, de azt azért ki tudtuk venni, hogy otthon nem akadt munkája és ezért jár ide dolgozni.

     - Na és jó a fizetésed? Puno dinár? – érdeklődött Péter.

     Ilja elhúzta a száját. – Ne puno. (Nem sok.) Ne dobro!

     - Ilja van otthon három fiú, - szólt közbe Mirko. – Nagy tako (mint) Bozsó. Sesztnájszt let. (Tizenhat éves.)

     A tűzoltó ezt megértette. – Tri bambino, - és az ujjain mutatta. – Treba kleb. (Kell a kenyér.)

     - És Bozsó? – kérdeztem rá a vallásával ellentétben iszogató muzulmánra és körbekínáltam egy doboz cigarettát. A fiú először Iljára nézett, majd óvatosan kihúzott egy szálat.

     - Dobro, dobro. Mozsna - egyezett bele apáskodva a hatalmas pozsarnyik és tüzet adott.

     - Bozsó! Ggye ti zsivjos? (Hol laksz?) – kérdeztem újra.

     A fiú csak mosolygott és a fejét rázta. Mirko bácsi felelt helyette.

     - Messze. Bosznija. Itt dolgoz. Ő lakik én ház.

     - Te jó Isten! – kiáltotta Péter. - Hát mindenki nálad lakik?

     - Nem, nem, - nevette el magát az öreg. - Szamo Ilja i Bozsó. Ez kettő nekem barát. Én ad jedna szoba, ők adja kicsi pénz - hunyorgott ravaszkásan és összedörzsölte a mutató és hüvelykujját.

     - Egy horvát, egy szerb és egy bosnyák! Szépen összejöttetek. Nincs problémátok egymással? – Felrémlett bennem, hogy úgy öt-hat évvel azelőtt nagy feszültségek támadtak a szerbek és a horvátok között. (A történet idején 1977-et írtunk.)

     Ilja kihámozta a kérdés lényegét és felmordult. – Nyema problema!

     - Mi barát, - vágott gyorsan közbe Mirko megelőzvén az indulatkitörést. – Ilja szeret Bozsó tako neki fiú, aki van otthon. Vigyázza rá. Nem enged elmenni nocs… éjjel, szamo ha ő iszto megy vele. Bozsó nyema papa, mama. Én iszto szeret Bozsó. Nekem zsena csinál mindenki ebéd. Nyema problema. Mi mind szamo dolgoz, nem csinál problema. Szamo akar él. Mi kicsi emberek. Nem csinál politika.

     - Igazad van Mirko bácsi - szólt közbe Péter. – Ne treba politika. Az sok probléma.

     - Van más emberek aki csinál politika, mi szamo dolgoz és él - foglalta össze az öreg a kisemberek filozófiáját. A tűzoltó megnyugodva feltápászkodott és eltűnt a füstös félhomályban.

     - Ki hitte volna? – nézett utána Péter és elgondolkozva nyomta el a csikket.

     - Na és munka van elég? Sok? – fordultam újra Mirkohoz.

     - Van, de nem sok. Kikötő van egy hét és nyema brod (hajó). Poszle sok brod. Így-úgy.

     A füstködből előbukkant az üvegekkel és poharakkal megrakott tűzoltó. Lepakolt és a sörök mellett megpillantottam egy üveg sligovicát. Jézus Mária! Készen is vagyok ha ezt kever-
ni kell. Kellett. Ilja széttologatta a sörösüvegeket, Bozsó pedig fürgén teletöltötte pálinkával a pohárkákat. Hát ez a fiú tényleg nem jut fel a mohamedánok hetedik paradicsomába. A helyiségben uralkodó bűzön át is megéreztem a szesz átható szagát.

     - Drink! – mondta Ilja és a kezembe nyomott egy poharat. Péter látva az ábrázatomat, csak ennyit szólt. - Itt vér folyik ha nem iszunk. Folyjék inkább a pia!

     - Na zdravo ti kurva madjarszka! – emelte ránk vigyorogva Ilja a poharát.

     - Na zdravo ti kurac szerb! – viszonoztuk az Elsővel a jókívánságot.

     A hústorony elégedetten mosolygott és egyetlen hajtással kiitta az italát, majd ugyanazzal a mozdulattal földhöz vágta a poharat. A ricsajban alig hallottuk az üvegcsörömpölést.

     - Most ti csinál! – figyelmeztetett bennünket Mirko bácsi és Bozsóval együtt ők is a kőhöz vágták a poharaikat. Gyorsan követtük a példájukat, mire Bozsó felugrott és kisvártatva újabb poharakkal tért vissza. Megtöltötte mindet és újra ittunk, de ezúttal már nem törtünk csak beszélgettünk.

     - Miért kellett összetörni a poharakat? – adta Péter a naivat.

     - Ez van szerb módi - magyarázta Mirko. – Mi nem csinál, csak ha vagyunk szerb is. Ha nem csinálsz van baj.

     Megnyugodtunk. Most már semmi baj nem lesz. Nem is lett. Mozi sem. Késő estig iszogattunk, közben kézzel lábbal beszélgettünk és a végén még a szótlan Bozsó is kinyílt. Amikor meghallották hogy a Távol-Keletre járunk, arról kezdtek faggatni, hogy milyen ott az élet, milyenek a nők. Az alkohol annyira a fejünkbe szállt, hogy hamarosan nagy nótázásba fogtunk. Hol ők hárman, hol mi ketten, hol együtt. Az egyik több szólamban énekelt nótájuk, melyet még a sok pálinka sem tett teljesen tönkre, nagyon megtetszett és velük együtt fújtuk a fülbemászó refrént. „Ja ti zselim, ja ti zselim szladka laku nocs”

     Ilja nagyon örült amiért mi is az ő dalukat énekeltük. Felállt és újból rákezdte, közben széles taglejtésekkel vezényelni kezdett. Ekkorra már mások is odajöttek és besegítettek a kórusnak. A nóta végén mindenki zajos tetszésnyilvánításban tört ki, és őszinte öröm tükröződött a tűzoltó izzadt barna arcán.

     Az idő elszaladt és a társaság cihelődni kezdett. Támolyogva léptünk ki a járdára. Az eső elállt és a szakadozott felhők közül itt-ott elővillant néhány csillag. A friss széltől kissé magunkhoz tértünk, de a nyelvünk akadozott a búcsúzás közben.

     - Lak….Laku….Laku nocs (Jó éjszakát)!

     - Laku nocs - felelték kórusban és elindultak a városka másik vége felé.

     Jókedvűen dalolgatva támolyogtunk a kikötő felé. A kapuban didergő őr már régen megszokta a hajókra visszatérők nem mindig józan viselkedését és ránk sem hederített. Ezt már szinte sértésnek vettem és hangosan odaszóltam: - Ja ti zselim szladka laku nocs!

     Meghökkenve kapta fel a fejét és hosszasan megnézett.

     - Tudod mit mondtál neki te őrült? – röhécselt az Első, amikor már kissé odébb jártunk.

     - Hát persze. Azt, hogy „jó éjszakát kívánok neked”.

     - Igen, igen, de az is benne van, hogy „édesem” vagy hogy „édes jó éjszakát”. Mit tudom én. Valami ilyesmi.

     - Nem baj. Az a lényeg, hogy megértette.

*          *          *

     Mirko bácsi, Ilja, Bozsó! Nagyon régen nem jártam felétek. Vajon éltek-e még? Barátok vagytok-e még? Pislákol bennem némi remény, hogy igen. Ha pedig már nem, akkor csak annyit tudok nektek mondani, hogy Laku Nocs!