Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mesélj valamit! Nem baj, ha nem igaz. III.

2009.09.21

Fizetni! Fizetni!

(1976.)

          Délután 4 óra múlt és éppen átadtam a szolgálatot K-nak az I. tisztnek, amikor a vakító napsütéssel szemben szabad szemmel is kivehettük a Ravennába vezető Corsini Csatorna két, hosszan a tengerbe benyúló kőgátját. A radar mellett álló Barba odanyúlt a telegráfhoz és az „Egész lassan előre” jelzésre húzta vissza a gépházi parancsjelző karját. A főgép monoton dübörgése halk morgássá változott és a Debrecen motoros lelassult.

          - Hívtátok már a Pilotot a VHF-en[1]? – kérdezte K.

          - Persze. Azt mondta mindjárt kijön. A srácok már teszik is ki a boszkalinát[2] a baloldalra – feleltem.

          - Menjek előre, Barba? – fordult a parancsnok felé az I. tiszt.

          - Ráérsz majd ha már itt lesz a Pilot – válaszolt a Barba és hátranézett. – Ne légy már olyan izgága! A bócman ott van elől a horgonynál, ezért fizetik, nem?

          K. elvigyorodott. – Legalább lesz egy kis pénze, amiből vadásztöltényeket vásárolhat. Nekem is jól jönne egy Bambira való.

          - Majd este meghívlak, jó? – kontráztam. – A szegény II. tiszt meghívja a gazdag Elsőt.

          - Hát engem nem? – érdeklődött G. a parancsnok. – Nekem még gyerekeim is vannak. Hiába, nem jut mindenre.

          - Jaj de rám szálltatok! Oké! Ma este én vagyok a fizető, de kellene egy jó kis helyet keresni, mert még sosem voltam itt Porto Corsiniben, a ravennai „Szépasszony” meg legalább 3 mérfölddel beljebb van.

          - Ezen ne múljon. Olyan még nem volt, hogy egy marinájó[3] ne találjon öt percen belül valami jó kocsmát – erősködött az I. tiszt.

          Ekkor a kőgátak végén felbukkant egy alacsony testű motoros. A nappal szemben szinte csak az árnyképét láttuk, de az alakjából kitűnt, hogy a Piloté.

          A Barba „Állj-ra” tette a telegráfot. Kimentem a baloldali külső hídra és onnét figyeltem a gyorsan közeledő csónakot. Ahogy elkanyarodott kissé balra a naptól, az árnykép kiszínesedett. Szépen ívelt fekete testén egy hatalmas fehér P virított, alacsony fehér felépítményén pedig számok látszottak. Keresztrúdján szinte mereven feszült a „H” jelzőlobogó. Lenéztem a fedélzetre, ahol két matróz társaságában már ott világított Péter, a III. tiszt lángvörös sörénye. A hajónk már szinte teljesen megállt és a csónak kecsesen odasiklott a kötéllétrához. Egy könnyű nyári öltönyös alak elkapta az egyik kötelét majd a másikat és felugrott az egyik fokra. A csónak azonnal elkanyarodott, ő meg egy pillanat alatt fent volt a mellvédnél, majd bemászott. Péter felkísérte a hídra.

          - Good afternoon, Captain! – köszönt harsányan ahogy belépett a kormányállás ajtaján. – Hogy van? – és előrenyújtotta a kezét.

          Na ez nem mond ellent az olaszokról kialakult képnek, gondoltam, miközben a vidáman mosolygó velem is kezet rázott.

          - Félerő előre, Captain. Lassan jobbra! Via cosi! Így irány! – dirigálta hangosan és a kormányos matróz elismételgette az angol és néha olasz nyelven kiadott vezényszavakat.

          - Jobboldallal kötünk ki – felelte az olasz, amikor a Barba megkérdezte.

          - Na menjetek a helyetekre! – szólt oda a Barba nekem és az Elsőnek. Gyorsan lementünk a csónakfedélzetről és én már a helyemen is voltam a pupán[4].

          Róka, a szőke és igen izmos hajóács már ott igazgatta a deckboy által fentről leadott köteleket.

          - Melyik oldal lesz? – kérdezte amikor meglátott.

          - A jobb - feleltem majd megfogtam az egyik kötél végét és kidugtam a jobboldali kötélterelőn amit Róka elkapott és visszahúzott a dekkre. Ekkor megszólalt a fejünk feletti hangszóró.

          - Ballonok nem kellenek. Vannak fenderek a parton – recsegte a Barba.

          Körülnéztem. Minden rendben előkészítve. Hiába, öreg róka már ez a Róka, gondoltam és jó tengerész szokás szerint rákönyököltem a mellvédre. A hajóács odajött és mellém könyökölt.

          - Voltál már Porto Corsiniben?

          - Még nem, de jó párszor elhaladtam előtte Ravennába menet.

          - Hát így én is, de itt még nem rakodtam.

          Közben beértünk a kőgátak között a Corsini Csatornába és kibontakozott előttünk a kisváros, vagy inkább falu képe. Nagyon rendezett, kertes házakból álló település volt, melyben nem nagyon lehetett egy-két emeletesnél magasabb épületet látni. Tiszta, széles utcák, sok fa és zöld növényzet, szinte jólesett az ember szemének. A járókelők nem nyüzsögtek, ehhez még korán volt. Páran sétálgattak csak a parton, de nem sok ügyet vetettek ránk, hiszen naponta tucatnyi hajót láthattak, a Debrecen pedig nem tartozott a látványosabbak közé. Éppen két sivalkodó gyerek kötötte le a figyelmemet, amikor Róka hirtelen megbökte a karomat.

          - Odanézz! – nyújtotta ki a balkezét. – El sem hiszem!

          A keze irányába néztem és egy éttermet láttam. – Mi az? Mi a baj? – kérdeztem.

          - Hát nem látod? A cégért? Ez egy kommunista kocsma!

          Tényleg. A RISTORANTE felirat felett egy nagy üvegtáblán ismerős jelvények vöröslöttek. Sarló-kalapács meg egy ötágú csillag.

          - Jó szemed van Róka.

          A hajó nemsokára lassított és megkezdtük a kikötési manővert. Hely volt bőven, szél, áramlás semmi, így azután nagyon hamar be is fejeztük. A parton már ott toporgott a hatósági vizsgálatot végzők kis csoportja arra várva, hogy feljöhessenek a hajóra. Mire felértek már én is a tiszti szalonban voltam az egészségügyi könyvekkel meg az oltási listákkal.

          A vizsgálat nem tartott túl sokáig, hiszen üresen érkeztünk rakodásra. Egy óra alatt végeztünk mindennel, ami jól is jött, mert már így is jócskán késtünk a vacsorával.

          Evés közben eszembe jutott a kocsma.

          - Idefele jövet nem messze innen, láttam egy kommunista kocsmát – kezdtem a mondókámat.

          - Hogy mit? – kapta fel a fejét a Chief.

          - Egy kommunista kocsmát. Nagy vörös sarló-kalapács meg ötágú csillag a cégére.

          - Nem viccelsz? – kérdezte a Barba.

          - Nem. A Róka vette észre, de én is láttam. Nincs többre, mint egy kilométer.

          - Nos, akkor oda hívhatsz meg bennünket. Péter, te bent maradsz a hajón ügyeletes tisztnek – nézett a vörös sörényét búsan lógató III. tisztre a parancsnok.

          - Sejtettem, hogy ez lesz a vége – sóhajtotta színpadiasan –, de holnap délelőtt ki szeretnék menni.

          - Jól van. Menj. Majd mi intézzük a rakodást - reagált a Chief.

          Így is történt. Úgy este félnyolc tájban mind a hárman leballagtunk a járón, de mielőtt elindultunk volna, K. gondosan végignézte a hajó külhéj lemezeit, melyeken itt-ott kiütött a rozsda. Dörmögött valamit a bajsza alatt, azután megfordult és nekivágtunk.

          - Ilyen az igazi I. tiszt – kezdte a Barba. – Ha süllyed a hajó és az orra kiemelkedik a vízből, akkor a Chief még gyorsan ráfestet egy réteget.

          - De előtte még le is alapoztatom - felelte a Chief.

          Ráérősen sétáltunk a tenger irányába és csakhamar beértünk a rendezett kertes házak közé. Belestem minden keresztutcába, mert valamerre arra láttam azt az ominózus cégért, míg végre észrevettem.

          - Na ez az! Ott van! – mutattam egy széles emeletes házra, melynek falán ott lógott a cégtábla. Odamentünk és benéztünk. Egy nagy éttermet láttunk, melynek egyik oldalán egy hosszú bárpult húzódott, mögötte italos polcok. A helyiséget olasz szokás szerint pasztellszínekben pompázó terítőkkel borított négyszemélyes asztalokkal töltötték meg. A terem majdnem tele volt, de akadtak még üres asztalok.

          - Menjünk be! – javasolta a Barba és az ajtó felé indult.

          Odabent eléggé nagy volt a lárma, hiszen a vendégsereget a helyiek alkották, akik szinte képtelenek voltak halkan beszélgetni. Leültünk egy asztalhoz és az odasiető pincértől sört rendeltünk. Amíg vártunk jobban körülnéztünk. A bárpult túlsó végénél felfedeztem egy lépcsőt az emeletre.

          - Lehet, hogy fent vannak a különtermek – intettem a lépcső felé.

          Megjött a pincér a sörökkel és azt kérdezte: - Signori! Akarnak enni valamit?

          - Köszönjük nem - felelte a Barba.

          - Mondja kérem –, fordult K. a pincérhez - miért van az ajtó felett kommunista szimbólum?

          - Azért Signore, mert az emeleten van a Kommunista Párt helyi szervének helyisége és ott tartják a gyűléseket is.

          - Csak ők használják az egész emeletet? Jó sokba kerülhet.

          - Nem Signore, mert az étterem tulajdonosa is tag, valamint a helyi futballcsapat és a vezetősége is ott tanyázik.

          - Érdekes, köszönöm – bólintott K. és nagyot húzott a söréből.

          Már egy órája ücsörögtünk és az üres üvegek is megszaporodtak az asztalunkon. Miről beszélgettünk? Természetesen hajókról, kikötőről, rakodásokról.

          - Legalább itt ne dolgoznátok – horkant fel a Barba. – Nincs más témátok?

          - De van ….. – kezdtem, amikor úgy éreztem, hogy megbillen alattam a szék. Felkaptam a fejem, hogy mi volt ez. Három kis üveg sörtől nem érez ilyen dolgokat az ember, a padló meg nem hajófedélzet, hogy billegjen. Éppen szólni akartam, amikor egy újabb, erősebb lökést éreztem. Összenéztünk.

          - Ti is éreztétek? – kérdezte a Chief.

          - Persze - felelte a Barba és felnézett a lámpákra. Követtük a pillantását. A hosszú száron lógó lámpák lengedezni kezdtek, miközben újabb lökések következtek. A pult mögötti polcrendszer felől egymáshoz ütődő poharak csörömpölése hallatszott, majd néhány hangos reccsenés jelezte, hogy a lehulló üvegek megérkeztek a padlóra.

          - Ez földrengés! – kiáltotta K. de a hatalmas hangzavarban alig hallottuk.

          A vendégek óriási zajjal tódultak ki az utca közepére. A bárpult mögött egy kövérkés nagydarab ember ordibált: - Uraim! Fizetni! Fizetni!

          Tanácstalanul nézegettük egymást. Láthatóan egyikünk sem akarta megkezdeni a visszavonulást, de a Barbának volt köztünk a legtöbb esze, mert amikor egy újabb rengéstől a mennyezet is hajladozni kezdett, kirúgta maga alól a széket és felkiáltott. – Menjünk!

          Sietve távoztunk, de K. még felkapta a három majdnem teli sörösüveget. Odakint az utcán izgatott embercsoportok hadonásztak és kiabáltak. Voltak ott hiányos öltözékűek is akik a környező házakból menekültek ki. Néhányan apró gyermekeket szorongattak. Visszanéztem és láttam, hogy az étterem teljesen üres. Utoljára a fizetést reklamáló ember jött ki, valószínűleg ő volt a tulaj. A föld mozdult még párat de már kisebbeket. A házakban láthatóan nem estek nagy károk és lassan az emberek is megnyugodtak, ami viszont nem azt jelentette, hogy abbamaradt a hangzavar. Úgy félórán át ácsorogtunk az utca közepén kezünkben a sörösüvegekkel, majd látva, hogy sokan visszamennek a helyiségbe mi is követtük a példájukat. Az asztalunkon a poharak felborultak és a szép terítő már beitta a kifolyt sört, néhány üres üveg pedig a padlón hevert. Gyorsan hívtam a pincért, fizettem és távoztunk.

          - Na ezt jól kifogtuk – jött meg a hangom odakint.

          - Szerencsénk volt - kontrázott a Chief –, na induljunk!

          Nem mentünk ki a parti sétányra, hanem az azzal párhuzamosan futó utcában igyekeztünk vissza a hajó felé. Sok helyen még mindig kint álltak az emberek a járdán és izgatott hangon beszélgettek. Ahogy kijjebb értünk egyre kevesebben voltak, míg végül kihalt sötét házak között ballagtunk. Az egyik ház nyitott kis kapujában megpillantottunk egy kifelé nézegető hatalmas dán dogot.

          - Azt hiszem én átmegyek a túloldalra – mondtam a többieknek, de a Chief megállított.

          - Nem jól teszed. Ez megérzi, hogy ha félsz tőle.

          - És milyen jól érzi. Félek is, hogy essen bele a fene.

          - Várj! Éreztetni kell vele a felsőbbrendűségedet és akkor ő fog félni.

          - Ezt meg hogyan érezteted?

          - Hát megugatom, de haragosan.

          Több se kellett nekem és már a túlsó járdáról néztem, ahogy K. négykézlábra áll és morogni kezd.

          - Micsoda marhaság -, jegyezte meg a Barba – itt hagylak, hogy ne kompromittálj – és már húzott is át az úttesten az én oldalamra.

          Más is lehet itt nem csak a kompromittálás, gondoltam de óvakodtam hangosan kimondani. Ezután egymás mellett állva néztük ahogy K. odamászik a kiskapuhoz és hangosan csaholni kezd a dán dognak. Az csak állt, nézett, szimatolgatott a levegőbe, de meg sem nyikkant. K. vakkantott néhány hatalmasat mire az utcai lámpa fényében még sötétebbnek tűnő óriási állat érdeklődve kijjebb jött a járdára.

          A Barba megunta dolgot és átszólt a túloldalra. – K. Ha akarsz te csak ugass tovább, mi hazamegyünk – és elindult. Követtem. Alig mentünk húsz métert, amikor K. utolért bennünket.

          - Na mi a helyzet? Kibeszélgettétek magatokat? – kérdeztem.

          - Nem. Úgy ráijesztettem, hogy meg sem mert mukkanni. Csak én ugattam.

          - Nem az lehetett, hogy a meglepetéstől állt el a szava? – vigyorgott a Barba. – Biztosan nem látott még embertől ilyen hülyeséget.

          - Hülyeség, nem hülyeség, én győztem, mert éreztettem vele, hogy bátrabb vagyok nála. Nem úgy mint egyesek – húzogatta K. a bajuszát.

          A kutyakaland után hamarosan a hajóhoz értünk. A járónál Péter könyökölt a watchman mellett és beszélgettek. Körülnéztünk van-e valami nyoma a földrengésnek. Semmi. A kötelek rendesen tartottak, csak a part szélén állt tócsákban a kicsapott víz. Felérve bementünk a tiszti szalonba és elmeséltük Péternek, hogy földrengés volt. Ők a hajón észre sem vették. Persze a csatornán ki-be járó nagyobb hajóktól mindig megmozdulnak a kikötött hajók, így hát ez fel sem tűnt nekik.

          - Tényleg mozgott az épület? – hitetlenkedett Péter.

          - De még mennyire – felelte K. – Még a mennyezet is hajladozott. Akkor mentünk ki mi is a kocsmából.

          - Jól tettétek, mert ha véletlenül beszakad, akkor nektek annyi – helyeselt a III. tiszt. – Már látom is mit hozott volna holnap az Esti Hírlap az első oldalon. „A DEBRECEN tengerjáró szinte teljes tiszti karát agyonütötte egy összeomlott kocsma!” Marha jó! Még véletlenül sem a Dante síremlékének a mennyezete.

          - De vicces vagy! – horkantam fel. – Majd ha holnap bemész Ravennába, akkor dőljön rád a Dante sírja, vagy a Theodorik király mauzóleuma! De ha be mersz menni a „Szépasszony” kocsmájába …..!

          Másnap kora reggel megérkezett az ügynök. A hivatalos papírok mellett egy újságot is hozott magával, amiből röviden felolvasott nekünk. Előző este Észak-Olaszországban a hegyek között hatalmas földrengés volt és egy kis falut teljesen elpusztított. Több százan meghaltak. A rengéseket még Ravennában is érezni lehetett.


[1] VHF = URH rádiótelefon.

[2] Boszkalina = Fa lépcsőfokos kötéllétra, melyet a hajó oldalán lógatnak ki.

[3] Marinájó = Az olasz matróz szó torzított alakja.

[4] Pupa = Tatfedélzet

 

Légkondi.

(1976.)

         Ebben az időben az ún. norvég típusú hajók, mint amilyen a Debrecen is volt, nem rendelkeztek légkondicionáló berendezéssel. Pár évvel később kaptak ugyan, de csak a tiszti és a legénységi szalonba. Pedig milyen jó lett volna, hiszen még egy év sem telt el a Szuezi-csatorna újbóli megnyitása óta, de ezek a hajók már újból lejártak a Vörös-tengerre. Tudom, persze, azelőtt is megfordultak arra magyar hajók, és azok tengerészei is kibírták a párás, dunsztos meleget, de nem hinném, hogy közülünk bárkinek vigaszt jelentett volna az, hogy a szomszéd tehene is megdöglött.

         Május legelején indultunk el a spanyolországi Castellonból Áden felé, és már a Földközin jó idő volt, de a Szuezi-csatornán átkelve mintha egy forró kemencébe érkeztünk volna. Mindenkiről csurgott az izzadtság, de ha kiállt valahova a menetszélbe, akkor hamar megszáradt, mert a páratartalom nem volt magas. Azonban bárhogy is szellőztetett az ember az alvás nehezen ment az amúgy is szűk, levegőtlen kabinokban. A helyzet gyökeresen megváltozott, mégpedig rossz irányban, amikor Dzsidda magasságát elérve belekerültünk az ún. trópusi nyárba. Itt a páratartalom óriási mértékben megnövekedett, és valóban minden túlzás nélkül egy gőzzel telt mosókonyhában éreztük magunkat. A hőmérséklet nem volt túl magas, 30-33°C, de ahhoz bőven elég, hogy az ember megállás nélkül izzadjon. Az csak tetézte bajt, hogy a nedves levegőben az emberek bőre nem tudott megszáradni és állandóan nyirkos, ragacsos volt. Néhányan különösen nehezen bírták, és Sanyi bácsi a Kápó, karjain rengeteg vörös hőkiütés keletkezett. Másoknak a mellén, hátán vagy a lábszárain ütöttek ki ezek az apró pattanások. Az alvás szinte lehetetlenné vált, és senki sem tudta kipihenni magát rendesen a szolgálatba lépése előtt. Ettől pár nap alatt mindenki letargiába esett, és fáradtan kóválygott. Na ezt kellett volna pár hétig elszenvedni azoknak, akik otthon a Központban azt hangoztatták, hogy még mi nem kéne még azoknak a nyavalygó tengerészeknek, amikor időnként felvetődött a légkondicionálók kisebb hajókba történő beszerelésének ötlete. Talán arra gondoltak, hogy luxus körülményeket akarunk magunknak? Lehet, hogy így volt, de mi csak a pihenőnket szerettük volna igazán pihenéssel tölteni és nem álmatlanul forogni a szó szerint lucskossá izzadt lepedőnkön, ha már szolgálatban úgy is abban dunsztban kellett létezni. A fedélzetiek sorsát a napsütés nehezítette, a gépészekét pedig a gépek által termelt plusz meleg.

         Ádenbe érkezve, még az a kis könnyebbség is megszűnt, amit a gyenge menetszél jelentett. A hajók a kikötő nagy horgonyzóhelyén állva rakodtak, illetve várták a rakodást, ahol meg sem mozdult a levegő. A kabinokban már csak a legelszántabbak maradtak, de én nem tartoztam ezek közé. Többedmagammal felköltöztem a felsőhídra és ott „élveztük” éjszakánként a levegőt, mely egy kicsivel tényleg jobb volt mint a kabinban. Ennek fejében viszont reggelre mindenkit belepett a segédgép kipufogójából szálldogáló, és a szélcsendben ránk hulló korom. Talán még József Attila sem látott ennyit a város peremén, a „beomló alkonyokon”. Izzadó bőrünkön azután szépen szétmaszatoltuk, és amíg le nem zuhanyoztunk, semmivel sem különböztünk a helyiektől. Ádenben, az akkori Dél-Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság fővárosában már igencsak szocialista módon szervezték a dolgokat, és a várakozás meg rakodás majdnem három hétig tartott. A helyi ügynök többször meglátogatta hajót, és egy ízben, amikor a további utunkról beszélgetve szóba jött, hogy innét Dzsibutiba megyünk, kissé sajnálkozva mondta a Barbának.

         - Oh Captain! Az nem jó hely, mert igen meleg. Régebben nyaranta az ottani európaiak mindig idejöttek a szabadságuk alatt hűsölni.

         - Ez igaz, vagy csak viccel? – kérdezte G. a Barba, nem túlzottan feldobottan.

         - Igazat beszélek Captain. Nem viccelek.

         - Még jó, hogy nincs sok kirakni való rakományunk – szólt közbe K. az első tiszt. – Mindössze 15 tonna spanyol bor, demizsonokban. Hamar végzünk.

         Az ügynök bólogatott, de látszott rajta nem túl lelkes, ha az akkor valamilyen nemzetközi egyezmény következtében a francia Idegenlégió által ellenőrzött Afar és Issza Terület fővárosáról, Dzsibutiról esik szó.

         Egyszer azért minden véget ér, és nem kis megkönnyebbüléssel indultunk Afrika Szarva felé. Ádenben kaptunk egy táviratot, hogy Dzsibutiból Masszavába kell mennünk berakodni egy teljes rakomány szarvat és patát. A hajón Etiópia eritreai partjairól csak a 67-es közel-keleti háború előtti, réges-régen elavult térképek voltak, de hiába próbálkoztunk újakat vásárolni, az ilyen hiábavalóságokkal Dél-Jemenben nem foglalkoztak. Jobban lekötötte őket az Észak-Jemennel örökösen kiújuló háborúskodás. Azzal vigasztaltuk magunkat, majd Dzsibutiban a franciáktól veszünk térképeket.

         A rövid út végén napnyugtakor érkeztünk Dzsibuti elé, és a Port Control rádiótelefonon arra utasított bennünket, hogy dobjunk horgonyt, de másnap reggel hétkor álljunk készen, mert jön a Pilot.

         Így is történt. Fél nyolckor már ki is kötöttünk és beláttuk, hogy az ádeni ügynök nem túlzott. Valóban fojtóbb volt a meleg. A hatóság hamar befejezte a vizsgálatot, az ügynök pedig közölte, mivel délben már indulhatunk is, senki nem léphet partra. A Barba megemlítette, hogy térképeket akarunk vásárolni, én meg már mutattam is a legépelt listát. Az ügynök átböngészte, majd megkérdezte.

         - Ezek a brit Admiralitás térképei, ugye?

         - Igen – feleltem. – Mi azokat használjuk.

         - Nos, így nem tudom megvenni – mondta -, ugyanis itt francia térképek vannak, azoknak meg teljesen más a katalógus rendszerük. Tudja mit Captain? Kiviszem a kocsimmal a térképboltba, ott kiválogatja ami kell és megvesszük, majd visszahozom a hajóra.

         - Rendben van – törölgette a homlokát G. - , de akkor a II. tisztnek is jönnie kell, mert ő intézi a navigációs ügyeket.

         - Nem probléma – legyintett az ügynök, és mondott valamit a határőr tisztnek. Az belegyezően bólintott, majd felállt és a többivel együtt eltávozott. Az ügynök a szalonban maradt kávézni, mi pedig összekaptuk magunkat.

         Mire kiléptünk a dekkre, a II. számú raktárból nagy rakodóhálókban már emelték is kifelé a demizsonokat. A Chief a raktárszáj mellett állva ellenőrizte a munkát, Péter a III. tiszt pedig két matrózzal lent a raktárban vigyázott a fekete bőrű rakodókra, nehogy nekiessenek a finom spanyol boroknak. A javukra kell írni, meg sem próbálták. A járó tetejénél ott állt a Bócman és engem várt.

         - Siorkám! Megtenné, hogy venne nekem egy igazi afrikai vadállatos képeslapot? Adok olasz lírát.

         - De hát nem tudja feladni, mert délben már indulunk is.

         - Nem baj. Majd máshonnan elküldöm borítékban az egyik vadászcimborámnak, had egye a penész, hogy milyen vadállatok között jártam.

         - Hagyd csak a pénzt János! – szólalt meg mögöttem a Barba. – Majd elintézzük!

         Leballagtunk a járón és az ügynök beinvitált egy feketére festett, régi Adler autóba, mely a tűző napon majd 1000 fokra melegedett. Eszembe jutott egy többször is látott háborús dokumentumfilm, melyben Rommel katonái a sivatagban egy harckocsi farpáncélján tükörtojást sütöttek. Ezt a trükköt ennek a kocsinak az elején is meg lehetett volna ismételni. Maga a város elég messze volt a kikötőtől, de mintegy negyedóra alatt odavergődtünk az igen vacak úton. Széles eléggé elhanyagolt utcákon eljutottunk egy térre, melynek az egyik oldalán egy lapos kőépületnél megálltunk.

         - Megérkeztünk – szólt az ügynök és megfontolt mozdulatokkal kiszállt a kocsiból.

         Tikkadtan követtük, és a nyakunkba kötött nagy kendőkkel törölgettük az arcunkat. Az épület bejárata előtt két, világos homokszínű egyenruhába öltözött fegyveres idegenlégiós őrködött. Az ügynök váltott velük pár szót, majd intett, hogy menjünk utána. Beléptünk, majd egy újabb ajtó következett, melyen átjutva mintha késsel hasítottak volna belénk. A levegő olyan hidegnek tűnt, akár valami tiroli síparadicsomban. Közel két hónapja nem volt ilyenben részünk.

         - Ez aztán a légkondi! – ámultunk.

         Az ügynök a nagy helyiségben lévő egyik pulthoz ment. A teremben mindenfelé egyenruhás légiósok nyüzsögtek.

         - Csak nem akarnak besorozni minket? – kérdeztem a Barbát.

         - Ne hülyéskedj. Úgy látszik, itt még a térképeket is ők kezelik.

         Valóban. Az ügynök egy egyenruhással tért vissza, majd közölte, hogy most el kell mennie de egy óra múlva visszajön értünk. Mindenesetre ne menjünk el, mert a katonák ki sem engednének az ajtón. Megnyugtattuk, eszünk ágában sincs elhagyni ezt a jó hűvös helyiséget, menjen csak nyugodtan, mi elleszünk itt.

         Az egyenruhás átvezetett egy másik terembe, amely tele volt polcokkal, azokon pedig térképek garmadája hevert. Adott egy átnézeti lapot, mi pedig kijelöltük azokat amik kellettek. A lista alapján két katona pillanatok alatt összeválogatta a térképeket. Megvizsgáltuk a korrekciók dátumait és láttuk, hogy napra készek. A hosszúsági fokokat nem a greenwichi, hanem a párizsi délkörtől számozták, de bordó színnel ott virítottak az általunk és a világ többi része által használt meridiánok is. És még ezek mondják, hogy nem soviniszták, gondoltam magamban, de nem mertem hangot adni a véleményemnek, mert biztosan megértették volna.

         Mindamellett igen udvariasan bántak velünk, és amikor végeztünk a válogatással, az egyenruhás, valami altiszt féle lehetett, kikísért az előcsarnokba, ahol leültetett bennünket, majd megkérdezte iszunk-e valamit. Csak valami hideg vizet vagy üdítőt, feleltük, és nemsokára egy másik katona egy nagy tálcán üdítőket és poharakat hozott. Megköszöntük és hálásan szopogattuk a jeges limonádét és igen élveztük a hűvös levegőt.

         Sajnos az ügynök hamarabb visszajött, elintézte az anyagiakat és elbúcsúztunk a franciáktól. Az épületből kilépve visszacsöppentünk a fullasztó hőség valóságába.

         - Képeslap! – csaptam képletesen a homlokomra, mert mozdulni is alig volt kedvem. A pórusaimból már vastagon ömlött az elfogyasztott folyadék.

         - Tényleg! – reagált a Barba és szólt az ügynöknek, hogy mit akarunk.

         - Jól van – felelte az. – A tér túlsó sarkán van egy árus. Elsétálnak odáig, én meg odaviszem a kocsit.

         Elindultunk. A széles járdán alig-alig láttunk embert, de egy ízben egy légionista jött velünk szembe, és a helybeliek sietve ugráltak le a járdáról előle az úttestre.

         - Na itt még nagy a becsülete az Idegenlégiónak – jegyezte meg G.

         Hirtelen eszembe jutott Rejtő Jenő egyik műve, melyben azt írja, hogy „a részeg légionisták az egyik kocsmában összeverték az arabokat. Erre a garnizonból kivonult a készültség és az is összeverte az arabokat”. Jóllehet itt nem arabok éltek, de a látottak szerint féltek a légionistáktól.

         Odaértünk a képeslapárus standjához és a nem túl széles választékból már kinéztem egy oroszlánosat, amikor a Barba arca felragyogott.

         - Na idenézz! Ezt vesszük meg.

         A képen egy jellegzetes ernyőakácfa ágain vagy öt kecske ácsorgott.

         - Hogy kerülhettek ezek oda? – kérdeztem.

         - Hát nem tudod? Az ágak elég alacsonyak, és ezek a kecsék mindig ilyen helyekre menekülnek a veszély elől.

         - Ez nem olyan vadállatos, amit a Bócman kért.

         - De állatos.

         - Ettől megüti a guta – mondtam.

         Végül megvette és széles vigyorral eltette a táskájába.

         Az ügynök visszavitt a hajóra, és nem sokkal később már a hatóság emberei is megérkeztek. Gyorsan elvégezték a dolgukat, megkapták a doboz cigarettáikat és indulhattunk.

         A manőver után ebédelni mentem, mert az én őrségem következett. Péter már így is túlórában volt fent a hídon. Miután befejeztem, elindultam felfelé, amikor a legénységi szalon felől a Bócman közeledett a folyosón.

         - Várjon egy kicsit Siorkám! Megkaptam a lapot. Jól kicsesztek velem! – sipította.

         - Miért? – adtam az ártatlant.

         - Hát én egy vadállatosat kértem, ezek meg nyomorult házi kecskék! Hogy a fenébe mutogassam ezt a vadászcimboráimnak?

         - Mondja azt, hogy maga vadította meg őket, és azért másztak fel a fára!

         A nagy vadász erre már csak hápogni tudott, majd elrohant hátra. Nem tudom miért de sohasem szimpatizált velem, pedig nem matrózkodtam a keze alatt, és sohasem viccelődtem a vadásztörténeteivel.

         Két napi további dunsztolás után megérkeztünk Masszavába, de nem tudtunk különbséget tenni az ottani éghajlat és a többi között. A hajón nagyon irigyeltek azért a háromnegyed óráért, amit a légiósok hűvös épületében töltöttünk. Nem sokat ragoztuk a témát, hiszen a hőség mindenkit eléggé ingerültté tett.

         A kikötés és a szokásos hatósági vizsgálat után bejött a sipi (hajóellátó kereskedő), de mivel olyan magasak voltak az árai, nem sokat rendeltünk tőle. A dolga végeztével eltávozott, majd egy óra múlva visszajött.

         - Hello Mr. Second! – üdvözölt amikor a sötétbarna arcát törölgetve belépett a tiszti szalonba. – Szeretnék egy kicsit megpihenni önöknél. Az irodámban nincs légkondi, így ha hajó van a kikötőben, mindig ott szoktam hűsölni egy kicsit.

         Aha, gondoltam. Hát te is nehezen bírod? Hát még mi! De gyere csak! Majd megtudod mi a magyarok istene!

         - Persze. Foglaljon helyet – feleltem, és igyekeztem minél kevesebbet izzadni, ami nem nagyon sikerült. Lassan váltottunk pár mondatot a szokásos általánosságokról és láttam, egyre jobban csurog róla víz. Időnként körülnézett mintha keresett volna valamit.

         - Mondja Mr. Second! Nincs bekapcsolva a légkondijuk? Vagy talán elromlott? –kérdezte végül kissé zavartan.

         - Nem. Nekünk nincs ilyen berendezésünk.

         Ettől megnyúlt az arca, de a becsületére legyen mondva kitartott még vagy öt percig, majd valami kifogást mormolva elköszönt. Ezután csak egyszer láttuk, amikor behozta a kevés rendelésünket, majd elsietett, ugyanis közben egy nagyobb olasz hajó is érkezett. Valószínűleg azon hűsölt.

         Pár napig főttünk még a saját levünkben, mielőtt elindulhattunk volna. Az egyik délután a szalonban kávéztunk. A Barba a székében merengett, K. a csöpögő bajuszát törölgette, és azon motyogott, hogy elég büdös ez a pata és szarv rakomány. Péter, aki amúgy sem tartozott a bőbeszédűek közé, unottan lapozgatta a Magyar Hajózás című üzemi hetilap sokhónapos példányait. A gépészek asztalánál a Kápó egy üveg sör mellett könyökölt és azt magyarázta, két félig szunyókáló beosztottjának, milyen jó lett volna „megmenteni” néhány demizson spanyol bort.

         - A rohadt k… életbe! Hogy a ….. . Hát ez nem igaz! – ordított fel Péter, majd tovább átkozódott úgy, ahogy még soha. Nem volt káromkodós fajta, de most ömlött belőle.

         Riadtan néztük, hogy mi történt vele. Az előbb még nem volt semmi baja.

         - Mi van Péter? – kérdezte a Barba a III. tisztet, akinek az arca annyira elvörösödött a méregtől, hogy a haja szinte kivilágosodott mellette. – Mi a hézag?

         - Hát ezt hallgassátok! – ordította és felkapta az újságot, melyen nagy foltokban terjedt szét a rácsöpögött veríték. – Ezt a rövid hírt! Aszongya, hogy „örömmel értesítünk mindenkit, hogy a MAHART vigadó-téri központjában végre beszerelték a KISZ Klubba a régóta esedékessé vált légkondicionáló berendezést!

         A szalonban pillanatnyi csend támadt, de igen hamar eluralkodott a hangzavar, amit már nem óhajtok idézni, de azt hiszem mindenki sejti, hogy a hír hallatán a társaság nem a túláradó örömének adott hangot.

 

Hogyan akartunk tüzet nyitni egy skót hajóra

 

(1979.)

            1973 nyarán jártam utoljára Beirútban. Akkoriban, még a 75-ös nagy harcok előtti békés korszakban a nem túl nagy területű kikötő szinte pezsgett az élettől. Hatalmas áruforgalmat bonyolított, melynek nagy része tranzit volt, és ebből adódóan kora hajnaltól éjfélig nyüzsögtek a parton a rakodók és a szállítójárművek.

            Az éjszaka folyamán érkezett hajók a kikötőbejárattól nem messzire horgonyoztak le, és hajnalban a révkalauzt kihozó motorcsónak orrában álló arab matróz hangos üvöltése verte fel a csendet. – Víra! Víra![1] – ordította és nagy köröket írt le az egyik karjával, ami azt jelentette, hogy a várakozó hajó húzza fel a horgonyát, hogy a Pilot már a mozgó hajóra beszállva időveszteség nélkül vihesse be azt a kikötőbe. A révkalauz szolgálatot kézben tartó Baltadzsi család (a magyar Hajó és Darugyárban épült kikötői vontatóhajó is a Baltadzsi nevet viselte) állandóan sietett. Amikor a hajó kikötött a rakpart mellé, még be sem fejeződött a manőver, de a parton toporgó igen lármás rakodómunkás had a szó szoros értelemben megrohamozta a hajót. Felkapaszkodtak a mellvéden és beugráltak a fedélzetre, majd a raktártetőket kezdték bontogatni. Az ügynökség képviselője, a hatósági vizsgálat emberei, a rakomány átvevők, a munkáscsapat vezetők, a pénzváltók, mosodások, a sipi[2], meg az ég tudja hányféle hivatalos és nem hivatalos ember is feltódult a hajóra és óriási lármát csapva követelte, hogy az ő dolgát intézzék elsőnek. Nem csoda, ha az emberek haja égnek állt ettől az idegesítő nyüzsgéstől.

            Ráadásul mindenki ki szeretett volna jutni a városba, hiszen az aranykorban, a 60-as években meg a 70-es évek első felében itt lehetett a legolcsóbban beszerezni az üzleti célokra szánt holmikat. A rakodás kiszolgálása, az örökös darugém állítások, vízvételezés, a beérkező készletek behordása és más hasonló munkák miatt a városba menés lehetősége néhány órára korlátozódott. Ilyenkor az ember kirohant a kikötőből és betért a kaputól alig száz méterre lévő sarki boltocskába, a Frédihez. Ez már szinte szertartásszerű dolognak számított. A bolt, mely az italoktól kezdve a borotvapengén át ezeregy féle cikket tartott, egy idős arab tulajdona volt, akit a magyarok a „Piszkos Fred a kapitány” című halhatatlan mű képregénybeli változatában megrajzolt főhőshöz való hasonlósága miatt (és ezen ne csak a piszkosságot értsük) Frédinek neveztek el. A magyar tengerészek már ősidők óta látogatták. A Frédinél mindenki megivott egy sört, vett néhány képeslapot, megírta, majd némi pénz kíséretében a kihozott levelekkel együtt odaadta az öregnek, aki azután feladatta a postán. Bélyeget ugyanis csak a postán árultak, az meg kiesett a szokásos útvonalból. A levelek és lapok mindig megérkeztek a címzettekhez. A nagy üzletelési korszakban itt vásároltuk pl. a négyszínű golyóstollakat, néha több ezret, ami igen keresett import cikk volt az akkori Nagy Testvér Birodalmában. Azután az ember loholt tovább a Rivoli térre, melyet a tér egyik mozijáról a Rivoliról neveztünk el így, az igazi neve ha jól tudom, Ágyúk-tere, vagy Mohamed Ali - tér volt. A tér felső sarkánál kezdődött a Bazár. Itt már a bejáratott helyekre siettünk, és a sok nyelven pár szót beszélő kereskedőknél megvettük amit akartunk. Jókat mulattunk amikor az árusok így csalogatták a magyar vevőket. „Szervusz ló..sz, mi van kell? Gyere, van minden! Olcsó, csak neked!” A bazárból visszafelé újból be kellett térni a Frédihez, ahol leültünk kicsit pihenni és elfogyasztani néhány üveg vagy doboz sört, illetve különféle apró cikkekbe fektetni a megmaradt pénzt.

            Ha olykor-olykor két napig is a kikötőben tartózkodtunk, akkor a szolgálaton kívüliek természetesen este is kiruccantak a városba. Ilyenkor következett a „kultúr-program”, melynek első fázisát természetesen a Frédi meglátogatása jelentette, amit egy kiadós séta követett, itt-ott néhány sörrel fűszerezve, majd valamilyen háborús vagy western film megtekintése a számtalan „bolhás” mozi egyikében. A mozi után újabb lődörgés, melynek általános útiránya a kikötő felé vezetett. A kisebb-nagyobb büfékben ínycsiklandozó illatfelhőket árasztva sültek a fűszeres, fokhagymás grillcsirkék, és néha azt is meg kellett kóstolni. A program a kikötőbejárathoz közeli utcácskában lévő gyanús külsejű bároknál végződött, ahol ki tudja miért, a TEXAS BAR névre hallgató helyiséget preferáltuk, melynek piros-lilás neonreklámja sejtelmes fénybe burkolta a ki-bejárkáló, amúgy elég szakadt kinézetű közönségét.

            Természetesen ez nem jelentett valami tartalmas szórakozást, inkább csak a tengeren eltöltött napok utáni kikapcsolódást. Ha a rakodás több napig tartott, és az embereknek pénze is volt, akkor taxit béreltek és elmentek Baalbekbe, vagy a cédrusfákhoz kirándulni.

            Hat év után, 1979 nyarának végén láttam viszont Közel-Kelet Svájcát. A délutáni órákban érkeztünk és a VHF-en (rádiótelefon) kapott utasítás szerint még horgonyt sem dobtunk, hanem felvettük a kiérkező Pilotot. A manőverhez készülődve álltam az orrfedélzeten, miközben a Somogy félsebességgel haladva közelített a kikötőbejárathoz. A hullámtörő gát mögé érve szinte hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. A máskor nyüzsgő kikötő teljesen kihalt, kísérteties képet mutatott. Sehol egy ember. A hullámtörő belső oldala mellett egy elsüllyedt hajó felépítményei és daruárbocai meredeztek ki a vízből, a rakpartok mellett pedig mindössze egyetlen hajó állt, de az élet minden jele nélkül. Időnként távolról érkező fegyverropogás törte meg a szokatlan csendet.

            A kikötéssel gyorsan végeztünk, a Pilot kiszállt és vártuk a hatósági vizsgálatot. Kisvártatva az is lezajlott. Az ügynökség képviselője tájékoztatott bennünket a dolgok állásáról. A kikötőben csak reggel nyolctól délután kettőig rakodnak. A városba reggeltől délig lehet kimenni, de nem tanácsos. A kikötő környékének nagy része romokban áll, a Bazár megsemmisült. A város egyik részét a szír hadsereg, egy másik részét a palesztinok különböző frakciói, megint csak egy másik részét a falangisták, egyik szektorát a síita Amal szervezet, míg egy kis részét a libanoni hadsereg tartja ellenőrzése alatt. A zűrzavar teljes és soha nem lehet tudni mikor és hol tör ki a lövöldözés. A kikötő valamilyen hallgatólagos megállapodás szerint a libanoni hadsereg fennhatósága alatt áll, de szinte minden fél számára érkezik áru, a rakodók pedig főként a falangista táborból kerülnek ki.

            A következő pár napban valóban így mentek a dolgok. A rakodók nyolckor gyülekeztek és egykor már készülődtek is elmenni. Az egyik winchman (darukezelő) arra a kérdésemre, hogy miért mennek el ilyen korán, azt felelte, hogy őrszolgálatba kell menniük a barikádokra. Igaz ami igaz, délután öt óra tájban valóban felerősödött a harci zaj, és eltartott közel éjfélig. Nevetséges, de az is igaz, amit sokan tanúsíthatnak, hogy este fél hétkor a helyi TV-ben fél órán keresztül rajzfilmeket sugároztak, amiket mi is nagyon kedveltünk, és ez idő alatt szinte megszűnt a csatazaj. Úgy látszik a harcoló felek is a rajzfilmeket nézték, mert azután újult hangerővel ropogtak a sorozatlövő kézifegyverek, melyek hangjába időnként RPG gránátok robbanása vegyült.

            Egyik reggel még hat előtt kopogtak az ajtómon. – Igen - szóltam ki felriadva. Az ajtó résnyire kinyílt és a watchman szólt be a nyíláson.

            - Jöjjön Chief! Valamilyen katonák akarnak feljönni a hajóra.

            - Igen? Miért?

            - Azt nem tudom, de mindenáron a Chiefet keresik.

            Ezt már ismertük. Ha valamelyik arab kikötőben valakinek bármilyen hasfájása támadt, akkor azonnal a Chief után kiabáltak. A matrózok ilyenkor általában elzavarták az illetőt, na de ezek katonák.

            - Fegyverük is van? – érdeklődtem öltözködés közben.

            - Mindnek - hangzott a tömör válasz.

            Mire a járóhoz értem a katonák már a fedélzeten voltak. Sötétkék, majdnem fekete hadigyakorló ruhában feszítettek, kismillió cafranggal, és valóban mindnek egy rövidcsövű géppisztoly lógott a vállán. A vezetőjük, egy fiatal, aprótermetű, és az övén még egy pisztolytáskát is hordó fickó, tűrhető angolsággal érdeklődött, hogy van-e VHF rádiótelefonunk.

            - Hát persze, hogy van - feleltem. – De kicsodák maguk.

            - A Libanoni Nemzeti Hadsereg katonái, és szeretnénk egy rövid időre használni a rádiótelefont.

            - Miért?

            - Mert egy hajó tart északi irányban kint a horgonyzóhelyen, és azt kell ellenőriznünk, nehogy valami nagy-nagy baj legyen.

            Mit lehetett tenni? Semmit. Mindenesetre furcsának tűnt, hogyha ezek valóban a libanoni hadsereghez tartoznak, miért nincs rádiótelefonjuk?

            - Oké! Jöjjenek utánam - egyeztem bele a dologba, és a csónakfedélzeten át a parancsnoki hídra vezettem őket, közben erősen figyeltem, nehogy a kezükhöz ragadjon valami. Rendesen viselkedtek és semmi jelét nem adták annak, hogy bármit is el akarnának vinni, bár ahogy belegondoltam, a fegyvereik védelmében azt csinálhattak volna amit csak akarnak.

            - Nos itt van - mutattam a rádiótelefonra és bekapcsoltam a 16-os nemzetközi hívó és segélykérő csatornát. – Tessék, beszéljen - nyújtottam a kagylót a vezető felé.

            Az csak a fejét rázta. – Nem Chief. Maga beszéljen!

            - Én? Na és mit kérdezzek tőle?

            - A nevét és a rendeltetési kikötőjét.

            Lenyomtam a beszédváltó billentyűt és hívni kezdtem a számunkra láthatatlan hajót.

- Northbound ship on Beirút road, this is Hungarian motor vessel Somogy calling you. Answer please. Over. (A beirúti horgonyzóhely előtt északi irányban haladó hajó, a magyar Somogy motoros hívja. Válaszoljon kérem! Vétel.) - Semmi válasz. A hangszóróból csak statikus sercegés hallatszott. Újra megpróbáltam, de az eredmény ugyanaz lett.

            - Nem jó Chief - szólalt meg a vezető katona. – Mondja azt, hogy a libanoni hadsereg hívja.

            Most már a libanoni hadsereg nevében ismételtem meg a hívást, de erre sem érkezett válasz. Kérdőn néztem a mini tábornokra.

            - Mondja azt Chief, hogy ha nem válaszol, akkor tüzet nyitunk rá!

            - Oké! – Egyre jobban tetszett a dolog. Tüzet nyitni? Mivel? Talán a darugémjeinkkel? Vigyorogva kezdtem megint. - Northbound ship on Beirút road, this is The Libanese Army calling you. Answer please, otherwise we shall open fire on you. Over. (A beirúti horgonyzóhely előtt északi irányban haladó hajó, a libanoni hadsereg hívja. Válaszoljon kérem, különben tüzet nyitunk önre. Vétel.)

            A várt hatás nem maradt el. A rádiótelefon megreccsent és egy mély hang válaszolt.

            - Libanese Army, this is British motor vessel Mac (valami), from Alexandria to Lattakia in ballast. What can I help you? Over. (Libanoni hadsereg itt a brit Mac (valami) motoros, úton Alexandriából Lattakiába, rakomány nélkül. Mit tehetek önökért? Vétel.)

            - Oké Chief - szólalt meg láthatóan megkönnyebbülve az apró főkatona. – Ez egy másik hajó. Mondja meg neki, hogy csak egy forgalom ellenőrzést tartottunk.

            - British motor vessel Mac (valami) this was only a traffic check. Have a good trip. Over and out. (Mac (valami) brit motoros, ez csupán forgalomellenőrzés volt. Jó utat. Vétel, vége.)

            - Thank you. Over and out. – Jött a felelet.

            - Ez volt minden? – néztem kérdően a katonákra.

            - Igen Chief. Nagyon köszönjük a segítségét.

            - Hogy lehet az, hogy a libanoni hadseregnek nincs VHF rádiótelefonja? – faggattam a vezért.

            - Van Chief, van, de messze - mutatott a kikötőmedence túlsó oldalára. – Így egyszerűbb volt. Még egyszer köszönöm - és ezzel elindult kifelé a partra. – Good bye.

            Barátságosan intettem, és miközben az ott tipródó watchman lekísérte őket a járóig hozzátettem magyarul - Lásson viszont benneteket a svábhegyi beteg szamár. Azért keltettetek fel, mert lusták voltatok elsétálni vagy nyolcszáz méterre?

            - Mi van Chief? Mit háborogsz? – szólalt meg egy bariton hang a térképszoba ajtajában, ahol feltűnt a parancsnok testes alakja. – Mit üzleteltél ezekkel? – mutatott ki a parton gyülekező katonákra.

            - Jó reggelt Captain. Nem volt valami nagy biznisz. Csak a VHF-et akarták használni, de a végén nekem kellett beszélnem helyettük. Megfenyegettem egy skót hajót, ha nem válaszol, akkor tüzet nyitunk rá.

            - Na ne viccelj!

            - Egyáltalán nincs kedvem viccelni - feleltem kissé mogorván, majd részletesen beszámoltam a történtekről. A parancsnoknak tetszett a dolog.

            - Tudod - kezdte -, előfordult már néhány ízben olyan eset, amikor azt kívántam magamban, bárcsak lövetni tudnék a darugémekből.

            Megértően bólogattam, majd elindultunk lefelé a szalon irányába.


[1] Húzd! Húzd fel!

[2] Sipi = Ship’s Chandler = Hajóellátó kereskedő