Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mesélj valamit! Nem baj, ha nem igaz. II.

2009.09.21

A Sve Dagon pagodában

(1975.)

          Februárban így még nem izzadtam. A párás meleg szinte nyomta az embert és a verejték nem tudott elpárologni a bőrömről. Csak az előbb léptünk ki a Petőfi légkondicionált felépítményéből és már a járólépcsőn lefelé haladtunkban dőlt rólunk a víz.

          Hiába, Burma[1] már igazi trópusi vidék, Rangoon pedig a tengertől is jó messzire található az Irravady folyó deltájának egyik mellékágában. Egy teljes napba telt mire felértünk ide, bár az utat két részletben tettük meg, ugyanis csak dagály idején lehetett hajózni, amikor a folyó vízszintje jócskán megemelkedett. A két dagály között egy megfelelő vízmélységű horgonyzóhelyen kellett várakoznunk. Az éjszakai állás alatt a folyó partján élő rablók (nappal békés helybeli földművesek) kihasználva azt a rövid időt, míg az egyik watchman (ugyanis dupla őrséget adtunk) a körútján hátrament, felmásztak a horgonyláncon. Az orrfedélzet alatti kötélraktár nyílását feltörve már az egyik orosz gyártmányú, rettenetesen kemény és kezelhetetlen, vastag műszálas kikötőkötelet kezdték kihúzni, amikor az éppen előresétáló Bócman felfigyelt a mozgásra. Odaszólt, mire megcsúzlizták. Később megtaláltuk a lövedéket, egy nagy anyacsavar volt. A kiabálásra többen is előrefutottak, mire a gazemberek leugráltak a kb. tíz méterre felmagasodó hajóorról a vízbe. Ezután még erősebben és éberebben őrködtünk, de örültünk, hogy másnap reggel továbbindulhattunk Rangoon felé.

          Délután kikötöttünk és előkészítettük a raktárakat. Innen a kikötőből nem sokat láthattunk a városból, csak néhány pagoda kimagasló tornyát. Az egyik, mely egy kisebb dombon állt, igen felkeltette az érdeklődésünket. Zs. akinek szabad volt az estéje kiment körülnézni, és szerzett egy angol nyelvű turista kalauzt. Másnap reggel úgy gondoltam én is kimegyek, hiszen estig szabad voltam. Megbeszéltük páran, hogy együtt megyünk, Zs. a kambuzer, Frici az egyik pincér, B. a hajóács és én. Zs. hozta a könyvét, melyet még a reggeli előtt átlapoztunk.

          A járólépcsőn leérve körülnéztünk a papírhulladékkal borított mocskos rakparton, hogy merre lehetne a legkönnyebben átkelni a szeméthegyeken. Átfurakodtunk a rakodómunkások tömegén, akik a parti raktárakból vállukon egy-egy zsákkal szaladtak a hajónk oldalához és mindegyikük egy kb. tizenöt centi hosszú, érdekesen faragott színes pálcikát vitt a kezében. A pálcikát a raktár ajtajában nyomták a markukba, majd amikor a zsákjukat a hajó oldala mellett lerakták az emelő hevederbe, a színes fácskákat egy a sarkán guggoló ember előtt kiterített vászon darabakára dobálták. Az a pálcikákat tízes csomókba kötötte, majd félretette a köteget. Igen jó rakományszámlálási módszernek tűnt.

          A kikötőt elhagyva hamar beértünk a városba és először a parti sétányon mentünk egy ideig. Mindenhol buján zöldellt a trópusi növényzet, de látszott, hogy a valamikor rendezett parkocskákkal manapság nem sokat törődnek. Az út menti épületek még magukon viselték a korábbi brit gyarmatosítók bélyegét, de nagyon szomorú látványt nyújtottak lepusztult állapotukban. Először úgy véltük lakatlanok, de közelebb érve mindegyikben hemzsegtek az emberek. A földszinten kisebb-nagyobb boltok helyezkedtek el, míg az emeleteken a leszakadt ablaktáblák elénk tárták a lakók családi életét.

          A hőség ellenére rengetegen voltak az utcákon. A legtöbbjük helybeli burmai, de akadt itt bőven hindu, maláj és kínai is. Szinte mindenki szivarozott, még a gyerekek szájából is zöldes színű kb. tizenöt centis szivar lógott. A rothadó gyümölcshéjak és az úttest szélén csordogáló víz, meg a sok szabadtűzön sütögetett számunkra ismeretlen húsféleség szagából is erősen kirítt ezeknek a szivaroknak rettenetesen csípős és vad „illata”.

          Azt már indulás előtt elhatároztuk, hogy feltétlenül felmegyünk a kis dombon álló Sve Dagon pagodába, így letértünk jobbra egy szélesebbnek tűnő utcába. Az enyhén emelkedő utat szegélyező elhanyagolt épületek között hirtelen felfedeztünk egy postát. Rövid tanakodás után az ajtó nélküli bejáraton beléptünk a zsúfolt helyiségbe. Érdeklődésünkre, hogy képeslapokat és bélyeget szeretnék vásárolni, vagy tizen is mutogatni kezdtek és odavezettek a megfelelő pultokhoz. Mondhatni nagyon barátságosan viselkedtek, és egyáltalán nem kéregettek, mint azt korábban sok helyen tapasztaltuk. Gyorsan megírtuk a lapjainkat és egy másik pultnál bélyegeket vásároltunk a kövérkés, vidáman szivarozó nőtől, akinek az arca, akár a legtöbb nőé, vastagon be volt kenve valami sárgás agyaghoz hasonlító masszával. Először azt hittük, hogy ez valami díszféle, bár igen rondának és gusztustalannak találtuk. Csak jóval később tudtuk meg, hogy a hőség és a napsütés ellen védik így az arcukat. Megelégedetten léptünk ki a posta ajtaján a tűző napra, hiszen letudtuk a kötelező levél és lapfeladásokat. (Mindamellett később kiderült, hogy egy levél vagy lap sem ért haza. A magukat szocialista Burmát építő embereknek tituláló burmai hatóságok úgy látszik csak a postai bevételt tartották szem előtt, a küldemények továbbításával már nem foglalkoztak.)

          Tovább poroszkáltunk a domb és a rajta lévő pagoda felé és hamar a város széléhez értünk. A házak elfogytak csak egy-egy rozzant kunyhó árválkodott a különféle pálmák alatti magasra nőtt fű között. Az út menti erdő igen változatos képet mutatott. Volt ott pálmafa, lombos fa, magas bokrok és fentről hosszú indák lógtak az ágakról.

          - Na Frici, mennyiért mennél be a fák közé? – kérdezte a hajóács a pincértől.

          - Nem tudom, de igen sokat kéne fizetned, hogy megtegyem – felelte Frici. – Van ott talán még sárkány is. De esetleg Zs. bemenne. Ő nagyon bátor.

          - Nem bátor, csak vak. Félig – vigyorgott a kambuzer.

          Hamarosan a domb aljához értünk, ahonnét széles lépcsősor vezetett fel a pagodához. A két oldalát faragott kő mellvéd alkotta, melyek tövében rengeteg embert ült és füstölőket, gyertyákat, színes papírgömböket árult nem kis hangzavarral. Lassan kapaszkodtunk felfelé.

          - Hát mire itt a hívők felérnek, addigra a bűneik nagy részét már le is vezekelték – nyögtem lihegve és az arcomat törölgettem egy nagy zsebkendővel.

          - Nyugi Vanek! - (A Vanek én voltam.) – vígasztalt a hajóács. – Mindjárt fent leszünk.

          Tényleg. A lépcsősor befutott valami tetőzet alá és ott folytatódott. Beléptünk az árnyékba és rengeteg szandált, cipőt vettünk észre a lépcsők két oldalánál a kövön. Láttuk, hogy az előttünk haladó burmaiak kilépnek a papucsaikból, melyeket kirugdosnak oldalra, és mezítláb mennek tovább.

          - Álljunk meg fiúk! Itt le kell venni a cipőt! – rikkantotta Frici.

          - Jól van, de én nem hagyom itt. Még elviszik – felelte Zs.

          - Vannak reklámzacskóink. Beletesszük és magunkkal visszük – jelentette ki B.

          Így is tettünk. Világéletemben utáltam mezítláb járni, de nem tehettem mást. Kissé idegenkedve lépegettem a szemetes lépcsőn tovább, míg beértünk a domb tetején körbefutó várfalhoz hasonló építmény széles kapuján. A látvány megérte a fáradtságot. A domb szélét szabálytalan köralakban szegélyező fal belső oldalán egymást érték a kisebb-nagyobb szentélyek, melyek legtöbbjében egy rakás ember kuporgott. Imádkoztak, beszélgettek, sőt volt ahol egész családok foglaltak helyet és vígan falatoztak. A felnőttek füstölőket égettek, míg a gyerekek össze-vissza szaladgáltak. Az élénk, főleg piros és vörös, illetve arany színek szinte már bántották az ember szemét. A domb közepén állt a hatalmas nyeles haranghoz hasonlító, aranylemezekkel borított legalább 35 m magas főszentély. A hagyomány és a hit szerint minden pagodában egy ilyen óriási harang alatt őrzik Buddhának valamilyen relikviáját. Ezen korábban már elgondolkoztunk. Nem tudtuk ugyan mennyi pagoda lehet a világon, de ha mindegyikben van egy foga, hajszála, vagy körme, vagy egy apró csontdarabkája, nos akkor… ? A központi szentélyt kisebb-nagyobb kápolnák, tornyocskák vették körül, melyek legtöbbjét vagyonos hívők emelték felajánlásból. Mindegyik gazdagon aranyozott, igen cifra volt. A jellegzetes hegyes csúcsos végeik körül apró fémlemezkék lógtak, melyek a szellőtől egymáshoz verődve halkan csilingeltek. Annyi kis szentély volt, hogy már több sorban vették körül a főszentélyt. A kápolnák mellett nagyon sok bizarr szobor állt, állatok, torz pofájú sárkányok, valamint rengeteg Buddhát ábrázoló szobor. Buddhát sokféle helyzetben mintázták meg, de a legtöbb az ölbe tett összekulcsolt kezekkel a lábszárain ülő, ún. gondolkodó Buddha volt. A szemünk szinte belefáradt a számunkra szokatlanul díszes és színes látványba. A központi rész és a külső fal melletti kis szentélyek közötti sima kövekkel borított tágas területen, ahogy azt már említettem, élénken nyüzsögtek az emberek. Láttunk néhány turistát is, de a legtöbbjük helybeli hívő volt. Itt-ott felvillant egy-egy szerzetes élénk narancsszínű ruhája, amint lehajtott fejjel igyekeztek valahová.

          - Gyerekek – szólalt meg Frici. – Mozduljunk már, mert teljesen odasül a talpam.

          Való igaz. A tűző napon átmelegedett sima kövek igen kellemetlenné kezdtek válni. Elindultunk és időnként meg-megálltunk fényképezni. Szép lassan körbejártuk a központi szentélyt, és az egyik helyen valamit locsolhattak, mert több hatalmas víztócsa csillogott a kövezeten. Mintha összebeszéltünk volna, mindnyájan belegázoltunk és kéjesen hűsítettük a talpainkat.

          - Ha nem templomban lennénk, én mindjárt dagonyáznék egyet - jelentette ki Zs.

          - Nem biztos, hogy a hívők ezt elnéznék – mordult fel B.

          - Miért? Nézd csak! Ezek itt heverésznek, eszegetnek, a gyerekek meg labdáznak - mutatott Zs. a külső szentélyek előtti burmaiakra.

          - Hát ők itthon vannak, mi pedig csak hitetlen külföldiek vagyunk – hunyorgott Frici a szemüvege mögül. – Jobb nem provokálni őket.

          A lábfürdő után hamarosan visszaértünk a kiindulási helyünkre, amikor B. és Frici kitalálta, hogy visszamennének még a túloldalra lefényképezni valamit. Zs. velük tartott, én viszont nagyon jól éreztem magam a kapubejárat árnyékában jóval hűvösebb kövezeten.

          - Majd itt megvárlak benneteket – mondtam és azon gondolkoztam leüljek-e valahol a kőre, de végül mégsem tettem. A sok járkáló burmai közül egyszer csak odalépett egy meghatározhatatlan korú, de már eléggé idős ember. Egy darabig nézegetett, majd látva, hogy jámboran csak az izzadtságomat törölgetem és nem harapok, érthető de furcsa akcentusú angolsággal megszólított.

          - Bocsásson meg, de ön turista?

          - Nem – feleltem, ugyanis nagyon utáltuk és sértésnek is vettük, ha turistának néztek bennünket. – Tengerész vagyok.

          - Ó, hát ön nagyon szerencsés.

          - Igen? Ugyan miért? – kérdeztem.

          - Azért mert itt lehet, és láthatja ezt a szent helyet.

          - Igazán? Ezért?

          - Hát persze. Ez India legszentebb Buddhista temploma. (Az útikalauz csak Hátsó-India legszentebb helyeként emlegette, de nem akartam vitatkozni.)

          - Igen? És miért az?

          - Mert itt őrzik Buddha haját!

          Na ezt nem szabad kétségbe vonni. Legalább is nem itt és most.

          - Fantasztikus!

          - Igen, igen. Nagyon szent hely. Minden hívő vágya, hogy az életében egyszer elzarándokoljon ide. Ön pedig itt van. Messziről jött? Szabad tudnom honnan érkezett? Amerikából?

          - Elég messziről, de nem Amerikából, hanem Európából.

          - Melyik országból?

          - Egy kis országból. Nem biztos, hogy hallott róla. Magyarországról.

          - Persze hogy hallottam róla. Közép-Európában van, fővárosa Budapest. Van egy nagy folyója és egy híres tava, a Balaton.

          Nagyon bamba képet vághattam, mert az öreg kissé elmosolyodott.

          - Talán járt az országunkban? – nyögtem ki nagy nehezen.

          - Nem, nem. Én nem mozdultam ki Burmából soha.

          - Megkérdezhetem, hogy mivel foglalkozik? Talán tanár? – kérdeztem, bár az öltözéke nagyon szegényesnek tűnt.

          - A mezőgazdaságban dolgozom. Van egy kis földem, 20 acre (kb. 8 hektár).

          - Hol hallott Magyarországról?

          - Még az iskolában, azután pedig sokat olvastam. Még most is sokat olvasok.

          - Hát ez szinte hihetetlen. Örülök, hogy találkoztam valakivel, aki tudja, hogy egyáltalán a világon vagyunk.

          - Én is nagyon örülök a beszélgetésnek. Látom, jönnek vissza a társai. Minden jót és járjon szerencsével! – búcsúzott az idős ember és jól megrázta a kezem, majd eltávozott.

          - Hát te kivel haverkodtál össze? – érdeklődött Zs. és az öreg után nézett.

          - El sem hiszitek, de ez az ember tudta hol van Magyarország, mi a fővárosa, meg minden – és beszámoltam a rövid beszélgetésünkről.

          - Na ez igazán érdekes – jegyezte meg Frici. – Kéne csinálni odahaza egy felmérést valamelyik TSZ-ben, vajon hányan tudnak egyáltalán Burma létezéséről?


[1]Burma = Ma Mianmar

 

Behajózás

(1968.)

 

            Rijekába vonattal kell megérkezni. Legalábbis a tengerrel való találkozás elé nagy várakozással tekintő szárazföldi magyarnak. Aki az autópályán közelíti meg a várost, szinte nem is látja a tengert. A Rjecsina folyócska szurdokán átbújva elhalad a Trst várával megkoronázott sziklafal alatt, majd a holtág melletti Fiumara úton a piros városi buszokkal zsúfolt Jellasics téri buszállomáshoz érkezik. Innét gyalog két perc a kikötő sarka, de ez már nem a tenger, hanem a rijekai kikötő személy és halászhajóktól nyüzsgő csücske.

            A vonat, az más. Amikor Fuzsine állomása után elkezdi a leereszkedést a hegyekből, az ember szinte már várja, hogy mikor pillanthatja meg a tengert. És akkor hirtelen, számtalan kanyar után, egyszerre csak a sziklák és a bozót közül kivillan valami kékség. Pár perc múlva már jóval szélesebb látvány tárul az ember szeme elé. Ha nem túl párás az idő, akkor élesen kirajzolódnak Krk szigetének kopár sziklái és a közelebbi partvonulat zöldebb dombjai. Jobbra elöl a bakari öböl bejáratánál magasodó piros-fehér csíkozású kémény jelzi az olajfinomítót. Azon túl pedig, ott a kékes víz, ami már a tenger, vagy legalábbis a rijekai öböl. A vonat szédítő szerpentineken lefelé kanyarogva közeledik a bakari öbölhöz, mely bejáratának innenső oldalán a krajlevicai hajójavító üzem mellett feltűnik a Frangepán vár négyszögletes alakja. A lehúzott ablakon beárad az állandó fékezéstől felmelegedett tengelyeken pörkölődő olaj szaga. A tenger látványa és az égett olajszag régi emlékeket idéz. Harminc évvel ezelőtt ugyanígy álltam az ablaknál és izgatottan bámultam az akkor még ismeretlen tájat és a tengert, leendő munkahelyemet. Kezdő tengerészként Rijekán szálltam be az első tengeri hajómra. Azóta sokszor jártam erre, de soha nem untam meg ezt a látványt. A vonat tovább ereszkedik és elhalad a martinscsicai öböl mellett. Lelassít, sőt valami jelző miatt egy rövid időre teljesen meg is áll. Pontosan a hajójavító épületei fölött. Két ízben is voltam itt több hónapos nagyjavításon. Másodjára 1971 nyarán a Dunaújváros nevű hajóval. A sólyapálya, melyre akkoriban a hajónkat kihúzták már régen nincs meg, viszont az öböl tele van javítás alatti, vagy javításra váró nagy hajóval. A túlsó oldalon még mindig fehérlik és vöröslik a hegy oldala, ahonnét a 19. század második felében a fiumei kikötő építéséhez bányászták a köveket.

            A vonat meglódul és beér a házak közé, ahonnét néhány pillanatig látni lehet az újabb konténer kikötőt, majd a susaki, a volt Baross kikötőt és végül a nagy kikötőt. Távolabb a sötétlő hegyek közül kimagaslik az Ucska (Monte Maggiore), szemben pedig, kékesen rajzolódik ki Cres szigete. Ezután minden eltűnik, átfutunk egy alagúton és pár pillanat múlva a város szívében a platánsoros utat keresztezve, befutunk az állomásra.

            Igen. Itt kezdődött a tengerészélet 1968 májusának legvégén, amikor pontosan déli tizenkettőkor megérkeztünk ugyanerre a pályaudvarra. Nem akartuk végigcipelni csomagjainkat a szűk hálókocsi folyósón, így Tomival leszálltunk és leszedtük az ablakon át kiadogatott holmikat. Azután Pali és Gabi bácsi, az idősebb III. géptiszt is csatlakozott hozzánk. Mi, a három deckboy[1], kissé tanácstalanul néztünk körül, míg az öreg gépész gyakorlott szeme azonnal kiszúrta a minket váró III. tiszt (és egyben rádiós) testes alakját.

            - Fiúk! Ott az Andor! – integetett a mosolygós ember felé. Felcihelődtünk és kivánszorogtunk a peron szélére. A kölcsönös bemutatkozások után Andor így szólt.

            - Egyetlen taxi nem lenne elég, így hát egy hordárt fogadtam a kocsijával. Húsz dinár lesz. Rendben?

            - Persze, Andorkám - felelte Gabi bácsi és kihurcolkodtunk az állomás előtti térre, ahol valóban ott állt egy hosszú, kétkerekű targonca, mellette egy kék köpenyes, szikár, erősen borostás idős ember. Felpakoltunk majd elindultunk.

            - Do Luka Susak, motor brod Tata. (A susaki kikötőbe, a Tata motoroshoz) - adta meg a III. tiszt az útirányt az öregnek.

            Végigballagtunk a platánok szegélyezte úton, majd a teherkikötő bejárata előtti buszpályaudvarnál lekanyarodtunk a part mellé. Izgatottan nézelődtünk. Kisebb-nagyobb személy- és halászhajókat láttunk a part mellé kikötve.

            - Nézzétek! Itt egy bárhajó! – mutatott egy kisebb méretű fehér személyhajócskára Tomi.

            Valóban egy hatalmas BAR felirat virított az oldalán, felette pedig, a neve „BARBA RUDE”.

            - Ezen még strip-tease is van - tájékoztatott némi fensőbbséggel a III. tiszt.

            - Akkor majd megnézzük - reagált Pali.

            - Ha van elég pénzük rá - kontrázott Gabi bácsi -, mert nem éppen olcsó hely.

            Tovább cammogtunk és időként besegítettünk az öreg hordárnak, mert a kocsija nehezen gördült a nagy macskaköveken. Néha akkorákat döccent, hogy attól tartottam, mindjárt szétesik. A parton barnásra rozsdásodott kikötőbakok helyezkedtek el szabályos távolságokra egymástól. Az egyik tetején a következő feliratot vettem észre: „Skull Mátyás Vasöntödéje 1914.”

            - Ezt még a magyarok hagyták itt - jegyeztem meg némi büszkeséggel.

            - Így van - helyeselt Andor. - Odébb pedig olyan feliratot láthat, hogy „Mattheo Skull 1924”. A derék Mátyás még az olasz érában is működtette a vasöntödéjét.

            A kikötő sarkát elérve jobbra kanyarodtunk és a halászhajók mögött a tengerészek által lungo mólónak nevezett hullámtörő gát kezdeténél egy hatalmas úszódokkot pillantottunk meg. Feketére festett magas oldalán óriási fehér betűk jelezték a nevét, „VICTOR LENAC”. Nem mentünk el odáig, hanem egy kis hídon átdübörögve balra fordultunk a susaki kikötőmedence, a volt Baross-kikötő vagy Fa-kikötő szélén húzódó hajójavító épület melletti keskenyebb partra. A következő kiugró mögött állt a hajónk, a Tata motoros. Izgatottan vettem szemügyre, mert eddig még csak képen láttam. A dunai hajók után szinte óriásinak tűnt, de igazából nem volt az. A hajótestet nem régen festhették le, mert egy folt rozsda vagy olajcsík sem csúfította el a lemezek szürkeségét. A fedélzeten néhány helybeli munkás kalapált és hegesztett. A tatfelépítmény jobboldaláról levezető járólépcső tetejénél egy idősebb ember könyökölt a mellvéden, míg egy fiatalabb leszaladt hozzánk a partra.

            - Szevasztok! Gyertek segítek! – mondta és felkapott egy bőröndöt. Mi kifizettük az idős hordárt és követtük a srácot, akiről kiderült, hogy Ákosnak hívják és ő volt a watchman[2].

            A bemutatkozások után megtudtuk, hogy a könyöklő, apró termetű, izmos ember Pista bácsi a bócman (fedélzetmester). Kerek fején rövidre nyírt őszes haj meredezett akár egy drótkefe, és gyanakodva méregetett bennünket kékes-szürke szemeivel. Azt már dunai hajós koromból tudtam, hogy a bócman az urunk és parancsolónk, és azt is, hogy nagyon meg tudja keseríteni az ember életét, ha akarja. Savanyú ábrázatából arra következtettem, hogy időnként akarja is. Nos, egy év dunászkodás, meg két év sorkatonaság után úgy éreztem nem sok bajom lesz vele, de később rájöttem, mekkorát tévedtem.

            - Pakoljanak be hátra a szalonba, majd menjenek előre a tiszti szalonba a Chiefhez[3] és a Barbához[4] jelentkezni! – mondta és elcsoszogott előre.

            Szót fogadtunk és Ákos kíséretében hamarosan beléptünk a felépítmény elülső részén lévő tiszti szalonba. Egy fiatal, hullámos sötéthajú, kövérkés ember ült az asztalfőn. A parancsnok. Mellette foglalt helyet a szintén sötéthajú, barna bőrű első tiszt. A fogadtatás itt már kissé barátságosabb, de még így is eléggé tartózkodó volt, hiszen három új ember szakadt a nyakukba, akikkel várhatóan sokat kell majd kínlódniuk. Rövid ismerkedés után, mely abból állt, hogy válaszoltunk az általuk feltett kérdésekre, hogy mit dolgoztunk eddig, az első tiszt így szólt.

            - Hozzák ide az útleveleiket meg az összes papírjaikat, utána pedig, költözzenek be a kabinjaikba! Ákos, mutassa meg a fiúknak hol fognak lakni!

            Pár perc múlva már lent is voltunk az egy szinttel lejjebb lévő folyosón, ahol Ákos a jobboldali utolsó matrózkabinhoz vezetett bennünket.

            - Itt ketten lakhattok. Kik lesznek?

            - Majd mi el leszünk itt Tomival. A seregben is együtt voltunk - mondtam.

            - Oké - felelte Ákos és Palihoz fordult. – Akkor te fogsz velem lakni, és kinyitotta az előtte lévő kabin ajtaját.

            Tomival benyomultunk a keskeny helyiségbe. A baloldalon két szekrény, a jobboldalon egy emeletes ágy, a kabin végén egy aprócska szófa és egy lehajtható asztallap. Az ajtó mellett, az ágyak fejrésze vonalában egy mosdó tükörrel. A magas alsóágy alatt négy hatalmas fiók. A kerek ablak mellett két mentőmellény és két parafa sisak lógott egy kampón. Az ágyakon három váltás tiszta ágynemű, törülközők és plédek hevertek szépen összehajtogatva. Micsoda luxus!

            - Ki lesz a felsőágyas? – kérdezte Tomi.

            - Sorsoljunk - feleltem és mindjárt vesztettem is. – A fene egye meg - morogtam -, pedig én vagyok az idősebb.

            Nem háboroghattam sokáig, mert a nyitott ajtóban feltűnt egy munkaruhába öltözött jó harmincas alak. Végigsimította szőkésbarnás sörényét és megszólalt: - Szevasztok. Pista vagyok a hajóács.

            Na még egy Pista, gondoltam és mi is bemutatkoztunk.

            - A sztromó[5] azt üzeni, gyorsan öltözzetek át és gyertek segíteni, mert megjött a kamion. Be kell hordani a cuccot. Nektek ma még nem kéne dolgoznotok, de hát csak ketten vagyunk az Ákossal. Sanyi, a másik watchman, alszik.

            - Hát ez is jól kezdődik - kesergett Tomi.

            - Jobb lesz ha megszokod öregem - vigyorgott a sörényes -, mert itt hamar megkapod, hogy ide nincs behívód. Ha nem tetszik mondj fel, lesz helyetted más, hiszen a csepeli Szabad-kikötőtől a Boráros-térig állnak sorban a felvételre várók. De azért ne búsuljatok. Ha rendesen hajtotok, nem lesz gond - és ezzel elindult a lépcső felé. – Igyekezzetek! – szólt még vissza a fordulóból.

            - Pár perc múlva már ott álltunk a járónál és a parton álló kamiont bámultuk.

            - Ne bámészkodjanak! Jöjjenek le! – hallottuk a fedélzetmester hangját a főfedélzetről.

            Lesiettünk a vaslépcsőn és egy nagy halom láda mellett találtuk magunkat. Ezeket már bedaruzták a mindenféle szeméttel elborított deckre, és az öreg egy szöghúzóval feszegette a tetejüket. A láda papírkartonokba csomagolt konzerveket tartalmazott.

            - Vigyék ezeket a kambuzába[6]! A lejárat ott van a kabinjuk mellett. Az a vasajtó.

            Nekiláttunk. Lépcsőkön fel, lépcsőkön le, majd a vasajtó mögött egy újabb meredek lépcső vezetett le az élelmiszer raktárba. Egy nagydarab, jó ötvenes holdvilágképű fehérruhás embert találtunk odalent.

            - Jó hogy jönnek már - horkant fel eléggé ideges hangon. – Sose végzünk, és még vacsorát is akarnak, nem? – A szakács volt, akit a háta mögött csak Pali néninek hívtak. Valószínűleg azért, mert mint kiderült igen raplis természetű volt. Igaz már huszonkét hónapot töltött a hajón megszakítás nélkül.

            Délután egykor kezdtük a munkát és mire mindent lehordtunk, elrámoltunk este hét lett. Nagyon melegen sütött a nap és a trikómat hamarosan facsarni lehetett. Éjfél előtt indultunk Budapestről és a hálókocsi ellenére szinte semmit sem aludtunk, így már alig álltam a lábamon. Miután az utolsó festékes kannákat is előrevittük a festékraktárba, a bócman bezárta az ajtaját és így szólt. – Gyorsan mosdjanak meg mert vacsorázunk.

            A mosdásból csak kéz- és arcmosás lett, majd sietve bekaptuk a vacsoránkat. Meg kell hagyni ízletes és bőséges volt. A többiek még ottmaradtak, de mi hárman lementünk a kabinjainkba. Arra gondoltam ki kéne pakolni, megágyazni, lefürödni, írni pár sort haza, majd lefeküdni.

            - Te! Én teljesen kidöglöttem. Pihenek egy kicsit - mondta Tomi és az odakészített ágyneműket átrakta a szófára majd ledobta magát a csupasz ágyra.

            - Én is - feleltem, majd hozzátettem –, később lefürdünk – ezzel felkapaszkodtam a felső ágyra és elnyúltam. A nyitott ablakon behallatszott a segédgép hűtővizének csobogása, és úgy hangzott, mintha zuhogott volna az eső. Pár másodperc múlva már aludtam is.

            Kopogásra ébredtem. Kinyílt az ajtó és a résen Ákos dugta be a fejét. – Jó reggelt! Gyerünk felkelni! Negyednyolc van. Félkor reggeli, nyolckor munka!

            Újonckatona stílusban összekaptuk magunkat és tíz perc múlva már a legénységi szalon nagyobbik asztala mellett ültünk. Alig kezdtünk enni, amikor az ajtón belépett egy aszi[7] és odaszólt.

            - Hát ti? – kérdezte vigyorogva.

            Tibor volt, akivel együtt rántottunk bakancsot, de egy év után valami botrány miatt áthelyezték egy őrszázadhoz. Onnét szerelt le.

            - Tegnap jöttünk - feleltem, majd megkérdeztem. – Mióta vagy lent?

            - Még csak egy utat csináltam. Na majd még beszélünk - mondta és nekilátott a reggelijének.

            A reggeli a vacsorához hasonlóan bőségesnek bizonyult. Jó étvággyal eszegettünk, és kis idő múlva megszólalt az addig mogorván ücsörgő bócman.

            - Na fiúk! Elintézzük a beosztást. Felváltva lesznek deckboyok. Maga kezdi - bökött a legtávolabb ülő Palira. – A másik kettő nappalos lesz. Maga is, de nyolctól tízig takarítania kell. Majd az Ákos megmutatja mit, és hogyan. Maguk pedig öt perccel nyolc előtt legyenek a bicó[8] ajtajánál! – ezzel felállt és kiment.

            - Legalább hamarabb túl leszek rajta - vigasztalta magát Pali -, azután meg ti jöttök.

 

            Mi sem jártunk sokkal jobban. Egész nap rámoltunk, cipekedtünk, majd délután a raktárakat kezdtük takarítani. Rettenetes sok szemét és hulladék tud összegyűlni egy javítás alatt. Háromnegyed háromkor a felépítmény előtt megjelent Bogyó a második pincér és elkiáltotta magát.

            - Jó kávét!

            - Na menjünk! – tette le a söprűt Ákos és elindult felfelé a vaslétrán. Követtük a pupára[9] ahol már ott ültek az aszik és a hajóács. A bócman a csörlőnek dőlve beszélgetett Pali nénivel.

            Alig telepedtünk le, hogy megigyuk a kávénkat, amikor az öreg hadonászni kezdett.

            - Na gyerünk már! Folytassuk a munkát!

            - Még egy cigarettát sem tudtam végigszívni - méltatlankodtam miközben a kanizsella[10] alatt előrecammogtunk. Pechemre éppen akkor lépett ki a Chief a deckre és meghallotta a zsörtölődésemet.

            - Nocsak! Máris háborgunk? Mi nem teszik? Van behívója? – kérdezte eléggé arrogáns hangon.

            - Nincs, sőt azt is tudom, hogy a Boráros-térig állnak a felvételre várók - feleltem kissé elkeseredve.

            - Maga túl sokat tud - jegyezte meg összehúzott szemekkel. – Na, húzzon a sztromó után!

            Mit tehettem mást, húztam.

 

            Így ment egy hétig és a hajó kezdett végre valamilyen civilizált külsőt ölteni. A munkaidő kihasználása száz százalékosnak volt mondható, hiszen nyolc előtt öt perccel kezdődött és öt után öt perccel végződött, egy órás ebédszünettel. Pista bácsi állandóan a sarkunkban volt, és ha az ember lassabban tette a dolgát már süvített is reszelős hangja. – Ez nem a belvárosi flaszter. Ne ábrándozzanak! Nem is egy dunai vontató! – Ez utóbbit nekem címezte, ugyanis megtudta, hogy a Dunán is hajóztam. – Gyerünk belvárosi fiúk! Itt hajtani kell!

            - Dögölj meg! – gondoltam, mivel ráadásul külvárosi voltam.

            - Jó kis párost alkotnak ezek ketten. A Chief meg Pista bácsi - jegyezte meg Sanyi, az öregmatróz, akiről később kiderült, hogy korábban az egyik nagy fegyintézetnél dolgozott mint könyvelő. – Rendesen meghajtják az embert.

            - Ez nem is lenne nagy baj, de legalább ne úgy beszélne velünk, mint a kutyájával! – fakadt ki Tomi, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a habvéd lemez kaparását.

            - Majd abbahagyja - vigasztalta Sanyi.

 

            Egyik este kint sétáltunk a városban, amikor a velünk lévő Tibor azt javasolta, menjünk át a nagy kikötőbe, mert most indul onnét az első útján itt rakodó Hungária. Már erősen sötétedett, amikor a parti lámpák fényével megvilágított hajóhoz értünk. Éppen manővereztek és az utolsó köteleket szedték be a fedélzetre. Pár szóval jó utat kívántunk nekik, és néztük, amint a vontatóhajócska kifordítja a hajó orrát a rakparttól. Irigykedve gondoltunk arra, milyen jó nekik, már úton lehetnek. Mi még mindig csak javítottunk.

 

            Másnap reggel a bicó előtt egy hordónyi sárga festék várt bennünket. A hajóács egy hatalmas fakanállal kevergette a földpát alapú masszát, Ákos pedig széles, biztonsági öveket vonszolt maga után a decken.

            - Ma a sámsonposztokat[11] festjük. Így rendelkezett az öreg - jelentette ki a sörényes.

            - Nincs itthon a bócman? – kérdezte Tomi.

            - De igen. A kabinjában fekszik. Kissé beteg - felelte Ákos és nagyot kacsintott. – Este a gépmesterrel szivornyázott.

            Pista a hajóács festéket töltött néhány kisebb füles vödörbe, majd felvonultunk a felső hídra. Ott már ponyvával letakarták a fadecket, nehogy lecsöpögtessük. Felkapaszkodtunk az árbocokra. Eleinte szokatlanul éreztük magunkat a magasban, de a karabinerekkel rögzített széles övek némi biztonságérzetet kölcsönöztek. Pista nem jött fel, ő hordta oda a festékeket, meg a szükséges dolgokat, amiket azután mi hárman vékony kötelekkel felhúztunk magunk után. Hamar belejöttünk a mázolásba, és amikor Pali is csatlakozott hozzánk, vígan dolgoztunk mind a négyen. Ákos ügyelt a sorrendre, nehogy bekerítsük egymást a sárga, nehezen száradó festékkel. Jól éreztük magunkat odafent, ahonnét messzire ellátunk a nagy kikötőbe. Ebéd után már készen is voltunk a felső részekkel és lejjebb másztunk, amikor Pali olyan szerencsétlenül nyúlt a festékes vödre után, hogy az felbillent, és kiömlött tartalma végigfolyt a fehér felépítmény homlokfalán.

            - Stopákat meg hígítót! – kiáltotta az árboc tövénél álló hajóács és felkapott egy nagy halom törlőrongyot. – Ezzel lejön!

            Gyorsan lemásztunk és elkezdtük felülről ledörgölni a sárga masszát.

            - Hát ez is éppen most császkál odalent - mormolta Pali. Lenéztem és megpillantottam a kettes raktárnál tébláboló Chiefet, aki a combjait csapkodta széles jó kedvében. – Nézd öreg! A gyerekek sárgára festik a felépítményt! – ordította a felépítmény előtt felbukkanó fedélzetmesternek. A bócman körülnézett, majd felbandzsított a fehér homlokfalon lecsurgó festékre. Pár pillanatig szóhoz sem jutott, azután pedig csak ennyit motyogott: - ….szák meg! Kutyaütők! – és egy nagyot legyintve eltotyogott.

            Egészen vacsoráig tartott mire mindenhonnan ledörgöltük a sárgát, majd vacsora után a kiesett időt bepótolva, a besötétedésig festettünk.

            Öt nappal később átálltunk a kikötőmedence túlsó oldalára, hogy elkezdjük berakni a Valenciába szóló deszkarakományt.



 

[1] Hajósinas

 

[2] Ügyeletes matróz.

 

[3] Első tiszt

 

[4] Parancsnok

 

[5] Fedélzetmester, az olasz Nostro Uomo (Mi Emberünk) szóból származik.

 

[6] Éléskamra

 

[7] Gépápoló

 

[8] Az emelt orrfedélzet alatt lévő ponyva és felszerelés raktár, a fedélzetmesterek birodalma.

 

[9] Tatfedélzet

 

[10] A felépítmény oldalánál lévő fedett, de oldalról nyitott fedélzet.

 

[11] A felépítményből kimagasló két függőleges darutartó árboc

 

Elmaradt lakoma

(1969.)

             - 138 fok – szólt Péter és elindult a felsőhíd

          - A kormányt 138 fokkal átadtam – mondta hangosan Kácsa, a lelépő kormányos matróz.

          - A kormányt 138 fokkal átvettem – ismételtem meg az útirányt.

          - Irány, 138 fok – dörmögte Józsi úr a harmadik tiszt a térképszoba ajtajából.

          - Rendben. 138 fok – szólalt meg Péter, az éjfélkor szolgálatba álló második tiszt, miközben a látóhatárt pásztázta a távcsövével. – Hajó egy darab sem.

          - Mindet eltakarítottuk előletek. Na akkor további jó őrséget! – Ezzel a harmadik tiszt kilépett a baloldali ajtón a külső hídra, majd hallottam amint lecsattog a vaslépcsőn a főfedélzetre.

          Eközben a Badacsony halk sustorgással haladt Alexandria felé a nyugodt Földközi-tengeren. A két leváltott matróz is elköszönt.

          - Igyekezzetek gyorsan sokat aludni, mert mindjárt keltünk benneteket! – szólt utánuk Lajos, a kormányos társam.

          - De csak finoman Luigikám, ugyanis olyankor harapós vagyok – felelte Csongor és már ott sem volt.

          A szemem rátapadt a halványan megvilágított bussola számlapjára és minél kisebb kormánymozdulatokkal igyekeztem a hajó orrirányát jelző kis fekete vonalat a 138-as fokbeosztáson tartani. Ezen a nyugodt tengeren nem is volt nehéz. Az álom még nem szállt ki teljesen a fejemből, így a gondolataim is csak lassan kezdtek beindulni. Péter és Lajos felmentek a felsőhídra, hiszen ott volt a helyük, én pedig magamra maradtam a szinte teljesen sötétbe burkolózott kormányállásban. Nem is bántam, mivel az embernek ilyenkor nincs nagy kedve mások szövegét hallgatni. Az idő lassan vánszorgott. Néha felemeltem a fejem és kinéztem előre az ablakokon. A halványan derengő holdfényben, mint két hatalmas fej, sötétlett a sámsonposztok (darutartó csőárboc, hivatalosan királyoszlop) tetején lévő kerek szellőző. Mást nem nagyon láttam, a látóhatárt is csak sejteni lehetett. Hirtelen zajt hallottam a baloldali lépcső felől, valaki lejött.

          - Mit szólnál egy jó kis lecsóhoz? – lépett be Lajos a nyitott ajtón.

          - Az jó lenne. Hóvirág sajtot tettek ki watchmankajának (éjszakai pótlék), azt pedig csak végszükség esetén eszem meg. – (A katonaságnál csak szappannak becéztük, mert egy szelet abból az ömlesztett sajtból pontosan úgy nézett ki, mint egy jól lekopott mosószappan, azaz „Detert Lux”, illetve a hazai szóhasználattal „Ló Caola”. Az íze sem volt sokkal különb.)

          - Oké! Péter ideadta a kambuza kulcsát. Lemegyek, előkészítem és felteszem, te pedig majd befejezed a főzést! – osztotta el Lajos a feladatot, azután eltávozott a hátam mögötti ajtón.

          Tovább merengtem a kormány mögött. A lecsó említésétől egészen felébredtem, és lassacskán meg is éheztem. Kisvártatva, úgy ezer év múlva kinyílt a feljáró lépcső ajtaja és Lajos tért vissza némi sülő hagymaszag kíséretében.

          - Na, fő már a kaja. Vigyázz rá, nehogy odakozmáljon! Odakészítettem még két tojást is, de azokat csak a végén keverd bele! – mondta szuszogva.

          - Oké! Ennyit még én is tudok! – feleltem. – Az irány 138 fok – és ezzel elléptem a kormánykerék mögül.

          - 138 fok – ismételte Lajos és a nagy hasát nekitámasztotta a kerékagynak.

          Megrázogattam kissé elmerevedett lábaimat, azután lementem a belső lépcsőn a keresztfolyosóra, majd beléptem a konyhába. A lecsó egy alumínium lábasban rotyogott a kis gázrezsón. Isteni illat áradt belőle. Gyorsan megkevertem és láttam, hogy még főnie kell. Addig előszedtem három mélytányért, kanalakat, papírszalvétákat és kenyeret vágtam. Egy idő múlva már beletehettem a két feltört tojást és jól elkevertem. Pár perc után el is zártam a gázt. Gyorsan kiszedtem a három tányérra. Eléggé kis adagok lettek, de hát végül is éjszaka volt. Mindamellett Lajos még némi kolbászt is csempészett bele. Mindent felpakoltam egy hatalmas tálcára és elindultam a hídra.

          - Jó, hogy már megjöttél – fogadott Lajos. – A szaga már sokkal előbb megérkezett. Beterítette az egész felépítményt. – Való igaz. A hátulról fújó szél miatt úgy éreztük, mintha állna a levegő, és a finom illat szétterült a tiszti lakótérben és környékén.

          - Nem baj. Akik alszanak, most legalább azt álmodhatják, hogy lecsót esznek.

          Letettem a tálcát a lobogószekrény tetejére, majd felkaptam az elemlámpámat és az ablakon keresztül megvilágítottam az egyik sámsonposztot. Pár pillanat múlva megszólalt a kormányos feje feletti szócső.

          - Na mi a helyzet? – érdeklődött Péter odafentről.

          - Tálalva! – rikkantotta vissza Lajos.

          - Mindjárt lemegyek – érkezett a válasz.

          Ekkor meglibbent a térképszoba ajtajának vastag zöld függönye, és a félhomályban megjelent a Barba fürdőköpenyes alakja.

          - Jó reggelt fiúk! Mi ez az isteni illat?

          - Jó reggelt parancsnok úr. Hát, csak egy kis lecsó. Most lett kész – feleltem kissé kényszeredetten, mert végül is ez a főzőcskézés nem volt éppen teljesen szabályos dolog.

          - Én is erre gondoltam, amikor felébredtem a szagára. Csak úgy dőlt befelé a nyitott ablakon.

          - Jó reggelt Captain – lépett be Péter a híd ajtaján. – Minden rendben. Hajó nincs a közelben, a láthatóság jó, az irány 138 fok, a tenger sima, az időjárás nagyszerű – jelentette kissé sietős hangon.

          - Mit mond Péterkém? Nagyszerű?!? Hát nem az! Phű, phű! Ocsmány idő! Kutya idő! – mordult fel a Barba. – Ilyen rosszat még nem is láttam.

          Azt mindenki tudta, hogy a Barba eléggé babonás, de hogy ennyire? A hagyomány szerint ugyanis, ha az ember dicsérő jelzőkkel illeti az időjárást, akkor az biztosan elromlik. Az öregek ilyenkor a hosszú évek során szerzett tapasztalataikra hivatkoznak. (Persze! A jó időt, valamikor mindig egy rosszabb követi!) Péter mindenestre azonnal váltott.

          - Igaza van Captain. Nagyon szar az idő.

          - Nem baj Péterkém, azért megbirkózunk vele – enyhült meg az Öreg, aki valójában talán alig lehetett ötven éves. – Érzem viszont, hogy milyen finomat főztek. Úgy megennék egy adagot.

          - Parancsoljon Captain! Jó étvágyat! – nyújtotta oda Péter az egyik tányért. – Te meg menj fel figyelni! – szólt oda nekem.

          Kissé morcosan, de annál éhesebben felmentem a felsőhídra és a korlátnak dőlve meresztettem a szemeimet a semmibe. A fene egye meg, gondoltam. Milyen hülye is vagyok! Miért nem ettem meg a magamét odalent a konyhában? Remélem ezekben lesz annyi becsület, hogy megmaradt két adagot elosztjuk hármunk között. Na meg a Barbának is pont most kellett felébredni! Különben is! Állandóan fogyókúrázik. Ráadásul mindig azt hangoztatja, hogy milyen erős az akaratereje, mert csak főtt zöldségeket és gyümölcsöket eszik. Igaz nemrégiben lebukott a jó Öreg. Rijekán az egyik éjjel a nagy csendben (ha nem volt rakodás, akkor a segédgépek sem jártak) az őrségben lévő Lajos zajt hallott a középfelépítményből. Bemen a keresztfolyosóra és a tiszti szalon felé vezető rövidke folyosó jobboldali bemélyedésében álló hűtőszekrénynél meglátta a Barbát, akinek éppen hogy csak a talpa lógott ki. Ráköszönt és jó étvágyat kívánt neki, mire a hátrahőkölő és éppen egy gyulai kolbászt rágcsáló parancsnok mérgesen válaszolt. Ilyen és hasonló gondolatokkal múlattam az időt, hiszen a látóhatáron semmi sem mutatkozott körülöttünk, ami leköthette volna a figyelmemet. Mindenesetre erősen figyeltem, mert ha odalentről hamarabb veszik észre egy távoli hajó fényeit, az nem csak szégyen, de kemény letolást is eredményez. Pláne ha még az Öreg is ott tartózkodik. Volt rá példa, amikor a Kácsa elbambult, és az éppen lent lévő harmadik tiszt látta meg előbb egy halászhajó lámpáját. Azonnal lefokozta kácsából vak tyúkká. Dani bá a hajóács pedig készített neki egy fehér botot, hogy azzal járjon fel figyelő szolgálatba.

          Megnéztem az órám, és láttam nemsokára kettő lesz. Sietve lementem átvenni a kormányt. A hídon már csak ketten voltak, a Barba eltűnt. Odaléptem a lobogószekrényhez és a kezemmel leárnyékolt elemlámpával a lecsót kerestem, de az is eltűnt. Csak a három üres tányér árválkodott a tálcán.

          - Nekem nem is hagytatok? – kérdeztem ingerülten. – Mindet befaltátok?

          - Még hogy mi? – reagált Péter és a hangján éreztem, hogy vigyorog a sötétben. – Apu felzabálta az egészet. Annyira ízlett neki, hogy elkérte a második, majd a harmadik adagot is.

          - Így igaz. Megette mindet – kontrázott Lajos a kormány mellől.

          - Jó szöveg! Hiszem, ha akarom.

          - Hiszed vagy sem, ez az igazság – csattant fel Péter. – Nekünk sem maradt semmi! Minden az ő hasába került. Pedig örökké fogyókúrázik.

          - Ha leváltasz, kenek pár vajaskenyeret és felhozom, mert már kopognak a szemeim az éhségtől – vígasztalt Lajos a kormány mögül.

          Most már hittem nekik. – Rendben van. Átveszem.

          - Irány 138 fok!

          - Irány 138 fok – ismételtem az útirányt és kissé jobbra tekertem a kereket, mert a hajó már 135 fokon állt.